Elég a vonalkódból

Van ez az izé, a véletlenszerű nyílásosztás, amit a nép – mi tagadás, én is – Szokolyai Gáborral szólva vonalkód-architektúrának hív(unk). Fábry Zoltánék új háza kiváló alkalmat ad arra, hogy hogy összegyűjtsük, mit is tudunk erről a jelenségről.

Hát először is... itt az elnevezés. Vonalkód. Ennek - különösen az első megépült hazai példa és a tervezők, Cságoly és Keller Ferenc pécsi Barbakán házának ismeretében – annyi köze van a fogyasztói társadalom szimbólumához a vonalkódhoz, mint egy zacskó földimogyorónak a Haley üstököshöz. Mégis, legalább van egy tömör elnevezés, ami helyettesítheti a "tudod az az izé, amikor úgy elcsúszik az ablak, na, tudod” nyökdöséseket. A magam részéről tehát örülök a vonalkódnak.

A jelenség hazai genealógiájához tartozik, hogy először egy terven, Koller József egy pályázati megoldásán jelent meg. Dokumentálhatóan ő adaptálta először Rafael Moneo murciai leleményét, majd következett a Barbakán. Ebből a szempontból kronológiától független, átmeneti megoldásnak kell tekintenünk Pelényi Margit pécsi, Forbát utcai garzonházát, valamint Tomay Tamás Gül baba utcai apartman házát. Mindkét helyen a tolható zsalugáterek grafikai játéka ad állandó vibrálást a homlokzatnak. (A görgőzsalus homlokzatképzés persze korábbi, mint a vonalkód. Eredete valahol a strukturalista gondolkodásmód környékén keresendő, ahol a keretek szabad kitöltése ad időbeni dinamikát egy háznak.) Ha úgy tetszik e véletlenállapotok egyikét rögzíti kőbe a klasszikus vonalkódhomlokzat, mely az itt említett toló zsalus épületeknek is divatot teremtett pár esztendeje.

A vonalkód hazai példái egyáltalán nem egyedülállóak. Európa szerte épültek hasonló házak. A legújabb James Bond, a kajlafülű Daniel Craig épp a prágai Kohn Pedersen Fox vonalkódos irodaházában nyírja ki első áldozatát. Rögtön utána pedig a másodikat.

A mára bekövetkező formafáradással együtt a vonalkód-építészet tehát meglepően virulens eszköznek bizonyult az elmúlt nyolc évben. Nem véletlenül állandósult az építészeti palettán. Maradhatott volna olyan egyéni elem is, mint Carlo Scarpa betonplasztikái, vagy akár be is zápulhatott volna, mint a hullámos tető a La Villette-ben, vagy Frank O. Gehry tömegdrapériái Bilbao óta akárhol. E nagy érdeklődét kavart truvájok egyikéről sem lehet elmondani, hogy publicitásuk ellenére építészeti eszközökké váltak volna.

E versenyben - mi tagadás - a vonalkód jobban áll. Rapid elterjedését segítette, hogy kiválóan alkalmazható a történelmi városkontextusban. Az európai Großstadt képét ma a barokkra épülő klasszicizmus és eklektika határozza meg. Jellemzően lyukfalas architektúra ez, ami könnyen mímelhető, élt is ezzel Aldo Rossi analóg építészete. Csakhogy néhány középületnél – a gépészet miatt is – lehetett tartani a történelmi korokhoz közelítő födémtávolságokat. Az osztópárkányok vágtak, így a homlokzati arányok sem változtak markánsan. Ezzel szemben a bériroda-, és lakóépületek esetében a belmagasságok drámaian lecsökkentek. Ennek több formai következménye is lett.

Egy 90/150-es ablakraszterrel teleszórt homlokzat papíron ugyan lyukfalas, de a sűrűsége miatt liliputi. Olyan aránytörés jellemzi, ami maketté degradálja az ÚJat a RÉGI mellett. Ezért az ablakokat hamarosan a történeti méreteket idéző franciaerkélyek váltották fel, csakhogy itt az alacsony belmagasság vezetett formatorlódáshoz. Egyenletes és léptékhelyes raszter helyett függőleges homlokzati sávok alakultak ki. Erre példa a budai ART 'otel, amely kevéssé a szomszédaihoz, mint inkább a Pintér Béla Hiltonjához csatlakozik.

Ebben a vertikálissá merevedett helyzetben a nyílások kimozdítása, elcsúsztatása már visszahozza a lyukfalas homlokzati textúrák homogenitását úgy, hogy egyrészt nem engedi a függőleges sávok kialakulását, miközben a sűrűsödő szintszámokkal sem keveredik konfliktusba. Egy vonalkód-homlokzat véletlenszerűsége, belső aritmiája ugyanis nem érinti a felület, mint nagy egész homogenitását. Ezen a leleményen alapul már a Dévényi Tamás által tervezett Magház, ahol a franciaerkélyek eltolása az Art 'otel sávosságára ad választ.

A vonalkód tehát alkalmas arra, hogy lezongorázza az illeszkedés problémáját. Közben pedig tervezési szabadságfoka sem elvetendő. Egy klasszikus corbusiánus, modernista, vagy épp pomo homlokzat, ugyanis valamiféle algoritmusként jeleneik meg. Míg a homlokzat Rossinál raszter, addig a modern paradigma szerint következmény. A belső kivetülése a külsőre, ami azonban eleve megkérdőjelezi a homlokzat szabadságát. Mert ha valami raszter, vagy következmény, akkor minek tervezni? Ebben a koordinátarendszerben a homlokzattervezés bűn; nem más, mint a funkciószervezés hibáinak elkenése. Nem véletlenül tartja a vélekedés építészkörökben: jó alaprajzot kell csinálni, oszt a homi majd jön magától. Jött is, de ezerrel, ott figyel a Havannán, meg Békásmegyeren.

Ezzel szemben a vonalkód szeszélyes osztása a grafikai jelleg individualitását, és a tervezés szabadságát hozza vissza a homlokzatra. Újra lehet arányokon tökölni, centiken filózni, diagramokon vizsgálódni. Elemezni és analizálni. Ezt a modernizmus konceptuális narrativitása, világjobbító hevülete – hát legyünk őszinték – azért sikerrel herélte ki. Lássuk be: Corbu öt pontja nem sok agyalnivaló hagy a homira. Faltól falig szalagablak, oszt jó napot. Gyorsan tegyük hozzá: az effajta tömörség különböztet meg egy manifesztumot mondjuk a Varázshegytől.

A vonalkód ebben az értelemben a modernizmus sematizmusát IS humanizálja, noha formailag - mint ahogy fent bemutattam - nem a modernizmus formaproblémájából következik. Hatása kicsit olyan, mint a tégláé: a végtelenségig el lehet bíbelődni azon, hogy idébb, vagy odébb kerüljön, éjszakákat lehet végigszopni néhány centi problémáján. No most képzeljük el, mit össze lehet hokizni egy bontott tégla-vonalkód homlokzaton. Übersuck haladóknak.

A vonalkód tehát kulturált mederbe tereli a díszítésre, grafikai bindzsizésre való igényt. A megvalósításával járó heroizmus az alkotó művész szerepébe helyezi az építészt. És ez egyáltalán nem elhanyagolható. Egy ház nem csak a funkcióról, társadalomról, hanem a saját építészéről is szól. Művésznek lenni azonban nem csak pozíció, hanem – a csinálás részéről – szuicid monománia is. A vonalkód – és vele együtt a tégla – a „dologba” belepusztuló elhivatottság szimbóluma. A magánáhítat részei, miközben az ember a harmadik éjszaka már delíriumosan dünnyögi a papírnak: „Ezt nézzétek, én ilyet is tudok... no ezt csinálják utánam... vazze.”

Gottfried Semper és a szövetszerűség újrafelfedezésével a homlokzat na már nem pusztán a nyílás és tömör felületek harmonikus aránya. Újabban olyan gigantikus felületi textiliákról beszélhetünk, amely szőttesként az elemi szálak rendezetlenségét rendeli alá egy nagyobb felület rendjének. Erre hoz példát az új Spenótház, illetve a Dózsa György úti EEA irodaház. A vonalkód-homlokzat ebben a szövetté válási folyamatban egy lépcső. Benne ugyanis nem egy lezárt, megkomponált felületegységet láthatunk, hanem egy nagyobb, végtelenített felületi struktúra, vagy szövet tetszőlegesen kivágott darabját. A vonalkód abban a folyamatban egy lépcső, melynek során a homlokzat elmozdul az önmagában zárt entitástól a végtelen, önmagukba forduló felületek irányába. Megjegyzendő, hogy e folyamat végpontján a SKIN, vagyis az építészeti bőr található.

Van itt ez az izé, a véletlenszerű nyílásosztás, amit a nép – mi tagadás, én is – Szokolyai Gáborral szólva vonalkód-architektúrának hív(unk). Fábry Zoltánék új háza kapcsán viszont nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek? Eddig ugyanis nagyívű esszéket lehetett fújni a divatról, mint jelek halmazáról, meg a történeti környezetek kontextusáról, meg hasonlókról. És ezt most mind agyonvágja a tűzrendészet. Újabb szivárvány tűnt el az égről, újabb titokról hullott le a lepel. Mert itt a kiábrándító tény, hogy az átégés "végett" megy a hiszti.

Ez így nem fair, úgyhogy mielőtt még végleg lejárna a lemez, gondoltam, gyorsan beszállnék én is az agyalásba. Egyébként meg tényleg elég a vonalkódból...