Hardcore

Tehát. Van valami konzumidiotizmussal karöltött, mélységesen pornográf a Pecha Kuchában. Amit harmadik alkalommal rendeztek meg június 24-én, a Múzeumok Éjszakáján a KÉKben. Ez a Pecha Kucha olyan, mint a playback meg a karaokee egészségtelen keveréke. Egyfelől. Másfelől.

A KÉK-be érkezni, az mindig rejtez némi fúziós bizonytalanságot. Hogy akkor most romkocsma, vagy az építészeti hochkultur egyik fellegvára? Jómagam nem tudok dönteni. Helyette inkább feszítem a húrt, így mire a diszkréten áradó ambiente-ra átfiltrálok a büfébe, már nekem is ugrik egy sör. Kemény vagyok, elbánok vele, de érzem, nehéz lesz józannak maradni este tízig, tudván, hogy másnap szabi kezdődik.

Van némi kőbányai romantikája, ahogy a sörösüveggel a kezemben lófrálok az AR AWARD 2006-os tervei között. Kisléptékű, morális mélységű projektek ezek, a radikális építészeti normalitás azon talaján, ami tudatosan befeszít a starchitecture-nek. Ha a sztárkorszak hanyatlásáról nem is lehet beszélni, attól még tény: az Architectural Review ma épp a dezeen féle seggnyalások egyik ellenpontja. Idehaza szokás a nemzetközi szaksajtót úgy beállítani, mint kétdimenziós armageddon, ami manipulál, torzít, és mintáival a magyar építészetet zabálja fel. Hogy ez mekkora hülyeség, az épp a kiállításon derül ki.

A sörök fogynak, az éj leszáll, szinte tapintható a KÉKet jellemző hálás és belterjes kapcsolati háló, és érzem, lelkem sasmadara szárnyát bontja, mikor elindul az attrakció vagyis a Pecha Kucha. Ez a bizonyos félig kocsma, félig múzeum fúziós trendje hihetetlen magasságokba emel. Egy ekkora tömegnek tartott szabadtéri előadás élményszerűsége hallgatóként is vitathatatlan. Életmód-potenciálja pedig fantasztikus. Mint ahogy vitathatatlan az a sekélyesség is, amit a diktált tempó - a 20x20 másodperc eleve kódol.

A Pecha Kucha egy infoflash, kevésé a strukturált tényekről, mint inkább az egymásról való tudásról, az ottlét élményéről szól. Speciális közösségépítővé válik itt az építészet, miközben a DOLOGHOZ való viszony menthetetlenül posztmodern. Nem a tudás, a tény, hanem az azzal való találkozás LEHETŐSÉGE olyannyira inspiráló. A forma, vagyis az időhöz kötött locsi fecsi ugyanakkor nem csak a nullás hírek tempójára, hanem az „E” kultúra sebességére is reagál. A végeredmény olyan mint a futószalagon érkező kaja. Vagy egy karaokee show, ahol a tempót a forma, nem pedig az előadó, a belső dinamikák határozzák meg. Előrefőzött, fogyasztásra csábító cucc ez, ami a tudás talmi ígéretét hordozza.

Ami egyfelől egyáltalán nem baj. Itt ugyanis TÉNYLEG a forma a fontos. A magyar építész ugyanis nem tud előadni. Gondolatait – ha egyáltalán vannak – mitikus ködbe burkolja, enigmatikusnak szánt kijelentéseit az üres csendek zúzzák közhelyekké. A bévari pedig az epikus monológ, a szétbeszélés. Hét perc bénázást – legyen az buta kummogás, vagy mesedélután, azért ki lehet bírni valahogy. A Pecha Kucha a metronóm jellege miatt mosná el az egyes előadók között a különbséget, miközben tényleg valami áttekintést is adna: mi is történik éppen? Ha nem lenne a helyszín - vagyis a KÉK - olyan, amilyen.

A könnyen megszerezhető infómennyiség ígérete – a Múzeumok Éjszakájának fúziós jellege – eltolja az ingerküszöböt, így egy gyengébb előadó azonnal elvérzik a közönség erősödő moraján. Aki ne feledjük, félig azért kocsmában ül. Áll. Cigizik. Smúzol. Ráadásul ott az idő. Maróy Ákos például érthetetlenül elhadart szavakkal reagál a feszítő tempóra, a Camout képviselő Fehér Beatrix viszont a csendbe szédül. Amit viszont a közönség egyre erősödő moraja zabál fel. Hálás stratégia ilyenkor a humor. De ez Kambodzsa kapcsán – és elismerem, erre hiperérzékeny vagyok – már helyenként a nyomor kipellengérezésébe, vulgaritásba fordul. Szerintem.

A Pecha Kucha a maga kendőzetlen direktségétől, formai nivellációjától, a szívlapáttal adagolt infóflashétől válik pornográffá. Attól, hogy amit és ahogy mutat az egyfedelű, direkt, egydimenziós. Csak azt amit, és csak úgy mutatja. Felvezetés: vetítés. Csengetnek, kézfogás, ficken. Egy zsáner. Miközben nem spórolja meg azt, hogy tetszik vagy sem: meg kell tanulni előadni.