Húzzanak innen!!!

Közel két hónapja, június 29-én záró bulit tartottak Budapesti Műszaki Egyetem Építészkarának végzősei. A diplomavédésük alkalmából rendezett esemény a BME Hallgatói Klubjában volt. A programban a diplomatervek vetítése, egy ünnepi beszéd, később pedig lazulás szerepelt volna. A beszéd megtartására Bachmann Péter építészt kérték fel, aki gyakorlatilag botrányba fullasztotta az estét. A nemzetközi projekteken is dolgozó Bachmann a friss diplomásokat arra bíztatta, hogy "vegyenek egy mély levegőt és húzzanak innen! Menjenek minél többen, lehetőleg mindenki!! Öt, hat évig itthon ne is lássam magukat!!!"

A beszédről készült egy felvétel, amit a lehetőségekhez képest lejegyeztem. A szöveg első fele tiszta, később egyre nehezebben érthető a sűrű bekiabálások és az abszolvensek zúgolódása miatt, majd – a háttérzajokból arra lehet következtetni – kikapcsolták az erősítést.

Ehelyütt következzék a június 29-i beszéd:

"Tisztelt Kollégáim, kissé hivatalos ez a megszólítás, de nincs mit tenni, Önök diplomát kaptak, így kollégák lettünk. Szóval tisztelt Kollégáim, bizony kár volt elvégezniük az egyetemet, kár volt összecsapni a terveiket, kár volt hajtani a kreditpontokra és túlhaladni a lényegen. Kár az elvesztegetett ösztöndíjakért, kár a kihagyott szemináriumokért, az ellébecolt workshopokért, a kihagyott külföldi utakért, az elmulasztott biennálékért.

Bizony többet kellett volna olvasni, még többet látni és annál is többet utazni. Többet kellett volna kocsmázni, az építészet jövőjéről beszélni, vérre vitázni, ideákat röptetni, álmodni, új világokat alkotni, légvárakat építeni, majd rombolni.

Elvesztegetett volt minden perc, amit nem az építészettel és önmagukkal foglalkoztak. Elvesztegetett idő volt, míg rajzolás helyett ócska fényképeket üvegezve alibizték el a rajzaikat. Elvesztek azok az órák, amikor uzsorás, alkalmi főnökeik béna családi házait rajzolták.

Senki sem hozza vissza azt az időt, amit éjszakánként olyan pályázatok látványterveivel töltöttek, amin aztán később a nevüket sem tűntették fel. Haszontalan volt a pillanat, amikor galambszaros tetőtereket mértek fel csak azért, hogy azt egy újgazdag bunkó később kutyaólakkal pakolja tele.

Ha vannak olyanok, akik ezt megúszták, azokhoz szólok. Ne menjenek el dolgozni! Menjenek világgá! Most, azonnal! Pakoljanak be a hátizsákjukba, vigyenek magukkal egy jegyzetfüzetet, amibe rajzolhatnak, ha még nem felejtették el teljesen, hogy mi is az, és menjenek. Kezdjék mondjuk Görögországgal, legalább egyszer tapintsanak egy volutát, ha még nem késő.

Induljanak el, különben itt fognak belevakulni a sárga falak színezésébe, itt fognak beletompulni a korlátbábok konszignálásába, itt fognak belerokkanni a mediterrán lakóparkok sraffozásába. A lányok elhíznak, a fiúk megkopaszodnak és mindannyian elhülyülnek, miközben biztatják magukat, hogy mégiscsak építészet az a töménytelen szar, amit csinálnak, mert nyugodjanak meg, szart fognak csinálni, mert az évi húszezer ház, ami bizony itt épül, annak kilencven százaléka bizony minősíthetetlen ócskaság. És ezt a rakás szemetet valaki alá fogja írni. Maguk lesznek azok. Úgyhogy menjenek. Szívjanak egy kis levegőt, amíg még lehet.

Kérem, nézzék meg jó alaposan a jobbjukon ülőt. Remek. Most azt, aki a baloldalon ül. Nagyon jó. Mit látnak? Megmondom… egy zombit a jövőből, egy tetszhalottat. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor először magyarázzák meg maguknak, hogy miért is vállalható az a rettenet, amit lerajzoltak.

Persze minden kezdet nehéz. Nehezen fognak először azonosulni a megbízójuk kockás-papíros rémálmaival, de ahogy elnézem a fáradt arcaikat, a többségnek még ez is könnyen fog menni. Kis idő és élvezettel felejtik el egykori vágyaikat, hogy építészek lesznek.

Mindig lesz majd egy indok – a fészer mellé tett sufni tervei, vagy egy újabb operaház, teljesen mindegy –, hogy ne olvassanak; nem csak szaklapokat, hanem irodalmat se. Bár az utóbbiról talán már most is leszoktak.

A pár évvel ezelőtti izgalmukat, hogy vajon felveszik-e magukat ide, az egyetemre, már most a fásultság és a béna igyekezet váltja fel, hogy találjanak egy jó széles vállat, ami mögé elbújhatnak; a főnökét, a megrendelőét, mindegy, hogy kiét, valakiét, a másét, hogy – ha már a világnak nem is lehet, mert már senki nem hisz maguknak, de legalább önmaguknak megmagyarázzák, hogy mi is az a retardált szörnyűség, amit az építészet helyett művelnek.

Mert elgyengülnek. Sokuk már most is az. Puha. Zselé. Hajlékony. Egy lelopott terv itt, egy megvásárolt középterv ott. Folyóiratokból ollózott megoldások, kétszer benyújtott megoldások. Lehet, sohasem voltak erősek, ebben a korban ez nem is elvárás, de ha érzik ezt, akkor ideje elkezdeni gyúrni. Anélkül mindannyian gyengék vagyunk.

Úgyhogy menjenek. Vissza se nézzenek. Tanuljanak nyelveket, olvassanak, lássanak, beszélgessenek, nyissák meg a fényt annak a virágnak, ami a lelkükben még megmaradt, mert még mindig kell ott lennie valaminek, ha ezt az embertelenül kemény hivatást választották.

Látom mondják, hogy de hát élni kell. Persze. Éljenek meg másból, ne az építészetből, ha ugyanis pénzre váltják azt, amit valaha szerettek, mert szeretniük kellett az építészetet, ha már egyszer hajlandóak voltak azt a több kilométernyi vonalat meghúzni, míg átengedték magukat iparból, nos ha valaki pénzre váltja azt, amit szeret, az biza könnyen elkurvul... (fujjolás)

Hallom dühösek. Legyenek csak! ... (hangzavar) ... Gondolom, azt kérdik maguktól, mit tehetek? Van –e még esélyem? A válasz egyszerű. Nincs. Ezt a mutatványt már bebukták. Már ha itthon maradnak, és tényleg komolyan gondolják, hogy összeteszik a kezüket a szerencséjüknek köszönhetően, hogy felvették magukat a Gipsz Jakab Építészirodája Kft-be valami lúzer alá dolgozni, vagy ha örülnek, hogy szeptembertől az egeret baszkurálhatják valami Archirender Építészeti Bt. nevű süllyesztőben. Hogy aztán lerágva és kiköpve a végén kikössenek egy önkormányzat építési osztályán, hogy előadóvá, vagy irodavezetővé válva kiélhessék a bosszúszomjukat azokon, akik megpróbálták.

Ne is tagadják ... (fütyülés)... ne is tagadják, egy páran azért élvezettel várják már a pillanatot, amikor majd csicskáztathatják az építménymagassággal azokat a professzoraikat, akik egy pillanatra ellenálltak a tömegképzés nyomásának, és néha-néha meghúzták magukat. ... (a zajtól érthetetlen) ... Morognak, és igazuk is van, nem kell a szemétkedésért az önkormányzatokhoz menni. A kivitelezők ezt sokkal rafináltabban űzik. Ráadásul ott pénzre is megy a dolog.

Gondolom, néhány helyi folyosó-, és vitrinsztárnak most horgad a lelke, hogy majd megmutatják. Ühüm. Mégis mit? Hogy feketébb pólóban járnak majd, mint a sztárok? Hogy érzékenyebben röcögtetik majd a bontott téglát? Hogy keserűbben cikiznek mindent, amit nem maguk találtak ki? Hogy nagyképűséggel álcázzák a műveletlenségüket? Hogy pályázatokon olyanabbakat rajzolnak majd, mint amit a maga a zsűri csinálna? Ők már beleszerettek ebbe a szemétdombba, itt akarnak kakasok lenni. Nekik már kerek a világuk azzal, hogy a Foster hülye, az Eisenman frusztrált, Deleuze pedig… (hurrogás) ... no persze who the fuck is Deleuze?

A tétova tekintetű kíváncsiakhoz szólok. Menjenek! Tanuljanak még öt, hat évig itt, ott, mindenhol. Legyenek nyitottak a világra, ismerkedjenek. Elsősorban önmagukkal. Találjanak Európában egy partnert, akivel közös építészeti világot építhetnek, kísérletezzenek, sokszor bukjanak, és még többször álljanak fel. Írjanak cikkeket, koncipiáljanak és a legfontosabb: KOMMUNIKÁLJANAK!!! Találjanak meg magukból valamit, amit el akarnak mondani. Ami annyira feszül magukban, hogy éjszakánként felkelnek, hogy motyogva kis makettekkel bíbelődjenek. Egy pici csomóval bogozzák tovább azt a fonalat, amit építészetnek hívnak! Mondják el azt, amit akarnak, hisz ezért lettek építészek. Vegyenek egy mély levegőt és húzzanak innen! Menjenek minél többen, lehetőleg mindenki! Öt, hat évig itthon ne is lássam magukat!!! Akkor jö... " (itt megszakad a felvétel).