Nulladik lépés - Építészeti filmek Magyarországon I.

Tizenkét kőmíves


Az építészet mediális jelenléte szempontjából rendkívül fontos az a filmsorozat, melynek szerkesztője Csontos Györgyi építész, rendezője pedig fivére, Csontos János volt. A Tizenkét kőmívest a Hír TV vetítette 2005 tavaszán, péntekenként a koraesti órákban. Az első körbe – Csontosék a vállalkozás folytatását tűzték ki célul – Bán Ferenc, Cságoly Ferenc, Csete György, Ekler Dezső, Finta József, Janáky István, Kapy Jenő, Makovecz Imre, Plesz Antal, Reischl Gábor, Turányi Gábor és Vadász György kerültek be. Szubjektív lista, ám szubjektivitásával együtt sem igazán bírálható ez a tizenkét név. (Már ha eltekintünk a szokásos, pitiáner szarakodástól.)
A filmsorozat alkalomról alkalomra mintegy hatvanezer nézőt vonzott a képernyők elé. Ez a szám – ha mást nem is de annyit jelzett, a kulturális szcénában helye lenne (van) az ilyen vállalkozásoknak. Csontosék projektjét az tette szimpatikussá, hogy a filmeket nem csak a TV-ben sugározták, hanem hat alkalommal két-két alkotót párosítva nyilvános vetítéseket is rendeztek, melyeket aztán moderált beszélgetés, valamint a filmzenék komoly hányadát adó Mócsai Tamás és Vándor Béla csellóduó-koncertje egészített ki. A beszélgetéseket rögzítették, a hanganyagot lejegyezték, végül könyv formába rendezték. Ezt a filmek DVD mellékletével a Terc adta ki 2006 végén.

A könyvről nem tudok nyilatkozni, mivel az a megtiszteltetés ért, hogy a hat beszélgetésből hármat én moderálhattam. Persze, hogyne, jó volt a nevemet könyvön látni, bizarr volt ugyanakkor az, ahogy a beszélgetések - leginkább a saját nyökdösve szült mondataim - az élő nyelv spontaneitásával lettek lejegyezve. (Az is igaz, hogy ez az interjúalanyt mindig jobban bosszantja, mint az olvasót.)

Akárhogy is, ez a csomag önmagában egyedülálló. Maga a film - mint műfaj - persze nem. A 2005-ben Ybl díjjal kitűntetett Osskó Judit oeuvrjének ismeretében az építészeti film itthon sem számít úttörő vállalkozásnak. Ez a sorozat leginkább a startpisztoly dördüléséhez, vagy a jelzőrakéta kigyúlásához hasonlítható. Egyfajta nulladik lépés. Az izgalmak, a verseny, már elkezdődött, az eddig sötétbe borult tér egyes sarokpontjai épphogy egy ilyen vállalkozás kapcsán tűnnek artikulálhatónak. Csontosék alkotása ugyanis közelebb áll az építészethez, mint a filmhez. Ennek megfelelően a sorozat a dramaturgia, a filmes eszközök, úgymint idő, vágás, képi időtörés (flashback) és mozgókép-kompozíciók területén komoly deficitet halmozott fel.

A jellemzően statikus képekkel rögzített építészvallomásokat statikus képek váltják, vagy illusztrálják, nem is feltétlenül időrendi sorrendben. A fotók és a mozgóképek gyakran összemosódnak, a kamera számtalanszor rögzített pozíciót foglal el, melyet pusztán forgatása ellensúlyoz. Az interjúk egyetlen beállítással, egyetlen alkalmat felhasználva készültek el, a szóbeli narratívákat olyan képköltemények kísérik, amik a zene segítségével közvetítenének valamiféle hangulatot. Csakhogy azok az eszközök, ami az alkotók rendelkezésére álltak, nem tették lehetővé azt, hogy az építészet ne staffázsként, díszletként vagy vágóképként jelenjen meg. A bemutatott házak épphogy a statikus kameraállások következtében így leginkább a fényképek kategóriájához húznak. Az a fajta téri-tartalmi azonosság, ami a filmteret és az építészeti teret valamiképpen közös nevezőre rendezhetné, nos az elmaradt. Csontos Györgyi remek építész szeme – mely kiválóan instruálja az operatőrt a részletek rögzítésénél – már nem „ártatlan”: gátló tényezőként lép fel a felfedezés izgalmánál, a rácsodálkozás öröménél. Ne is folytassuk: nem filmként, inkább szakmaszociográfiaként sikeres ez a sorozat.

Rettenetesen nehéz feladatról van szó, de ez a filmsorozat - az időnek és az alkotóknak emelt jogos emlékműkön túl - nagyon pontosan rávilágít arra, hogy a jövő építészeti filmjeit elsősorban filmes, másodsorban építészeti feladatként kell kezelni. Meggyőződésem, hogy ennek a felismerése az, amiben ez a sorozat leginkább segít. A végeredmény - a fenti, filmes eszközök hiányában azonban a monográfia, a filmetűd és a dokumentumfilm képezte három szék közé, a padlóra esett. De ezzel nincs baj, legalább eldördült az a bizonyos startpisztoly, megtétetett ama bizonyos nulladik lépés.