Amikor megáll az idő

Amikor megáll az idő - a kontramobilitás tézise

Ma a mobilitásról folytatott közbeszédet az internet és a felgyorsult kommunikáció határozza meg. A virtuális terekben nagy sebességgel történő utazás okozataként ma mobilnak definiáljuk magunkat. Csakhogy ez a mobilitás illúzió, Európa - közepén Magyarországgal - ugyanis nem a mobilitásról szól. A kontinens nemzetállamai fokozatosan a bezárkózás, az uniós szlogenek ellenére a lassú kulturális izoláció útjára léptek. A poszthippi kultúra gyermeke, a városi nomád - ha az irodalmi toposzokon kívül egyáltalán létezett -, mára végérvényesen kihalófélben lévő faj.

Nomád. A divat áldásos tevékenysége következtében olyan fogalommá vált, amely szirupos nosztalgiával a Woodstock generációra, a Pokol Angyalainak acéllovakon dübörgő hordáira, de leginkább a felfedezés alapmítoszára, a cowboy-romantikával átszőtt, amerikai nyugatra vándorlással azonos. Csakhogy Európa lakható része összefüggő települési táj, mely a bekötőutak sztaniolépítészetével illetve a történelmi városmagot abroncsba szorító rozsdaövezetekkel urbanisztikai szemétdombbá, városiasodással fertőzött területté vált. Itt nincs helye a vándorlásnak, itt nincs helye nomádoknak, mi európaiak már nem halljuk a vadon szavát. Egyetlen nép, a cigányság karavánokba tömörült, vándorló szubkultúrája őriz - ha őrizhet valamit abból, ami elődeinket az európai népek egyik utolsójaként e tájra űzte.

A vándorlás amerikai mítoszával történő kedvezőtlen összehasonlítás az autónkhoz való viszony vizsgálatával is igazolt. Bennünket, magyarokat, (európaiakat) egy speciális, viszony fűz az autónkhoz. Ez a viszony nem feltétlenül érzelmi, és távolról sem írható le a szeretet és a gyűlölet fogalomkettősével. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban született Steven Spielberg akkor még első filmes rendező drámai eposza a Párbaj, ahol a kisembernek a semmit átszelő autóúton egy kamionnal folytatott, eleinte szürreális, majd horrorba átcsapó versengése teremti meg a hétköznapi hős fogalmát. Szintén az amerikai kultúra része Christine, a Stephen King regényben a gazdáját érzelmileg, szellemileg kizsigerelő, paranoiás őrületet gépként szimbolizáló autó-antihős, és talán az is belátható, hogy a road movie műfaját sem a Budapest - Gyöngyös útvonalra találták ki. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja, hogy az amerikaiaknak az autóhoz való viszonya érzelmi - járműveiknek nevet adva, azokat becézve, ez a viszony a szereteten alapul.

Magyarországon az autó a hagyományos európai sznobizmus és a hozzá kapcsolt vélt, vagy valós státusz lassan tradicionális képi megjelenítője. Mindezeken túl egy, státuszokon átívelő attitűd hordozója, amelyben az autós és a jármű kapcsolata már elválaszthatatlan a testkultúrától és a biotechnikáktól. Ennek a megértéséhez elengedhetetlen felidézni, hogy a nyolcvanas évek elején drámai volt annak a felismerése, hogy a korábban megváltoztathatatlannak, öröknek, genetikusan kódoltnak tekintett test formálható. Jelenleg tudományos közmegegyezés uralkodik arról, hogy nem léteznek örökletes emberi tulajdonságok, hacsak annyiban nem, hogy mindenkinek meg van arra a képessége, hogy azzá váljon, ami szeretne lenni. A hagyományos oktatási struktúrán kívüli selfmade man-ek az egyik oldalon, a másikon pedig az eltervezett élet hierarchikus lépéseinek eredményeként egyre csillogóbb karrierek tündöklése bizonyították a szabadon formálható sors, vagy életút tézisét. Ez viszont távolról sem ez érintette a testek világát, annak a szellemhez, vagy az életmódhoz hasonlatos alakíthatóságát.

A fitness és a body building őrülete - az egészségtől függetlenül hozta meg a felismerést, hogy ez a bizonyos test megváltoztatható. E változás következtében viszont újból megszűnt a testet és a szellemet, voltaképpen az antikvitás óta kisebb - nagyobb szünetekkel egységesnek tételező kánon. Az európai kultúrtörténet a maga periodicitásával már a középkorban kidolgozta azokat a technikákat, amellyel a testi (földi) és szellemi világot két elkülönülő egységként szemlélhette. Szent Ágoston idején a testi szem csak testi dolgot láthatott, a világ ideája csak a lélek szeme előtt, valahol a szellemvilágban létezhetett. Már alapvetően más gyökerű az a báj, amellyel - a viktoriánus korszak a test és a szellem kapcsolatát kezelte. A legújabb kori diverzitás test és lélek között szintén kulturális eredetű, csakhogy a szélesebb társadalmi pozícióváltásoktól függetlenül egy kisebb szubkultúra önkifejezési eszköze maradt. Az egyes szubkultúrák tevékenységének közös eredőjében a hatalomban történő részvétel áll. A megváltozott test, az átalakított imágó viszont nem hozta meg automatikusan annak a lehetőségét, hogy viselője, maga a kreátor is részesévé válhasson a formális hatalomnak. Az izomcsodák, és a kiművelt bicepszek a mulatók bejárataiba szorultak, viselőik a hatalom tényleges birtoklása helyett annak védelmezőivé váltak. Az izomkötegekből, folyóiratok mintájára felépített, személytelenné váló test szükségszerűen kidolgozta a maga önigazolását, amit nem is túl hosszú keresgélés után az autóban talált meg. Ezt a rendkívüli átjárhatóságot az tette lehetővé, hogy bizonyos autótípusok hosszú - hosszú ideje az állam egyik leglátványosabb reprezentációs eszközeiként szerepeltek. Így válhattak az olyan márkák, mint a Mercedes, Volvo, vagy BMW, a bennük felvonultatott emberi leleménytől, technológiai kreativitástól függetlenül az egyes szubkultúrák hatalmi szimulakrumává. Ekként tehát az autó több, mint szimbólum, a hatalommal való azonosulás, az abban való részvétel lehetőségét adja. Mi több: a testépítő skizofrén világában - paradox módon - az eddig hiányzó "lélek", pótszere így a test meghosszabbított részeként a testtől elszakadt szellem hiátusát tolerálva, végül is a test részévé, egyfajta kiterjesztett aurahatárává válik. A magazinból felépített testhez integráns személyiséget ma az autó rendel. Ebben a megvilágításban válnak igazán érthetővé a klisék. A sematikus, testkommunikációra beállított tetoválások, ékszerek, autószínek, kerékméretetek, optikai tuningok és kipufogóhangok, állandó toposzként pedig az elsötétítet üveg rímszerű ismétlődése. Mindez a rutinszerűen működő, repetitív elemekből építkezők külső persze tovább erősíti a közösséghez tartozást, a közös és szabályozott keretek között működő verbális és metakommunikációt. Aki, ami ennek a körén belül esik, az adott közösségen belül sikeres, az ettől eltérő pedig szükségszerűen más, így kiközösítés vár rá.

Az autó státusszimbólumból hatalmi szimulakrummá történő emelkedése e a közlekedési morálon is nyomot hagy. A fekete luxuskocsik villogóval felszerelt konvoja a szabályok felett áll, a hatalom és a polgár találkozásának szinte kódolt emléke, egy olyan közlekedési alaphelyet, melyre a frusztráció és a kirekesztés jellemző. A frusztrációból kivezető út a szabály - jelen esetben a közlekedési szabály felrúgása, ami a társadalom hallgatólagos együttműködésével a hatalmi szimulakrumok, a fekete luxuscsodák vezetőinek furcsamód engedélyezett. Általános kép, legújabb kori kabaréjelenetek alapja a tilosban büntetlenül parkoló álomautó, míg Kis József Skoda 120L-jét elszállítják. Nem a "kispolák" furakszik szabálytalanul, hanem a füstüveges fekete krómcsoda. A szabályok átlépéséhez a szélesebb közösség asszisztál, hiszen tudja, újfent a hatalommal, csakhogy most az informális hatalommal szembesül.

Elfogadva, hogy a gépkocsi ilyen erővel képes szubkultúrát alkotni, esetleg egy már létező szubkultúra számára az (ön)azonosság tudatát biztosítani, talán egyértelmű, hogy az autóval történő önreprezentáció ugyanis legkevésbé a pénznek, vagy gazdasági helyzetnek a kérdése. Egyes márkák preferenciája, a szubkultúrák felet álló szélesebb társadalmi kontextusban már elválaszthatatlan az általános kulturális attitűdök összességétől. Ha ez nem így lenne, akkor amerikai és brit autócsodáknak is kellene az útjainkon futniuk, ám nem futnak. A fentiekben vázolt érzelmi - hatalmi - szubkulturális reprezentáció letéteményese mindössze néhány, nagy értékű európai autómárka, melyek az általuk képviselt konstrukciós tökély ellenére illusztratív elemét képezik annak a hazai kulturális ambiansznak, amely autókból, sofőrökből, utakból tradícióból és a morálnak nevezett rendkívül bizonytalan valamiből áll, és amit sommázva akár közlekedésnek is hívhatunk. Ebben az összefüggésben már nem véletlen, hogy egy Rolls Royce, vagy Bentley "leesik" hazai flaszterről, és - továbbra is a szigetországi autómárkáknál maradna - a Jaguár legújabb modelljei is épphogy megkapaszkodtak rajta. Nem találjuk az Aston Martint, a legendás 007-es ügynök James Bond autóját, pedig Bécsben a Stubenring alatti szalonban egy, 3000 kilométert futott, praktikusan tehát még "bejáratos" modellt olcsóbban kínálnak, mint amennyibe itthon a vágy titokzatos tárgyává avanzsált Audi A8 S kerül. Nehezen bizonyítható ám kézenfekvő munkahipotézisként fogalmazható meg, hogy a szigetországi, vagy tengeren-túli márkák mögött ugyanúgy életmódot látunk, mint a házi kedvenc európaiak mögött. Sőt, talán azt sem nem túlzás kijelenteni, hogy ezek az autók egy speciális Pannon perspektívából ugyan úgy szimbólumok, mint egy Mercedes, csakhogy ezen a szimbólumok mögött például a szigetország esetében a sajátunktól fényévekre lévő műszaki kultúra, társadalmi-, és táji környezet áll, Amerika esetében pedig a kontinensnyi ország méretéből adó szinte feldolgozhatatlan léptéktöréssel és a Közép-nyugat ürességével vagyunk képtelenek megbirkózni. Ezek az autók tehát valami olyasmit testesítenek meg, ami nem mi vagyunk, amihez soha nem volt, és talán nem is lesz közünk.

A kontarmobilitás tézise.

Az európai gondolkodás egyik kollektív mítoszaként a mobilitás eszközhöz kötött mozgást, szociológiai kontextusában pedig fejlődést jelent. Jól elkülönül egymástól a fogalom horizontális illetve vertikális értelmezése, ahol az utóbbinak egy, a magyarországihoz hasonlatos modernizációs sürgetésnek eleget tévő kultúrában mindig közhelyként kimerülő használata van.

A mobilitás mítosza Hérakleitosz tanításán alapul. "Minden mozog", "panta rhei", és a folyó, melybe nem lehet kétszer belelépni - megannyi totemmondat, ahol a mozgás voltaképpen az idő szinonimája. Ha tehát megáll az idő, megszűnik a mozgás és vice versa.

Egy város életében explicit jelei léteznek annak, amikor megszűnik a mozgás és vele együtt az idő is megáll. E jelek a várost provizórikussá teszik, ahol a provizórium nem a mindennapi élethez kapcsolt átmenetiség, vagy időlegesség, hanem a zavarnak és a káosznak olyan speciális állapota, mely mindig magában hordja megszűnésének ígéretét. Az állandósult provizórium szétbomlás; az állandósult provizórium maga az elmúlás.

Egy üres város provizórikus. Egy mesés, mézeskalács szerű kisváros láttán a szemlélő felsóhajt: itt megállt az idő. Csakhogy ennek a bizonyos "megállt idő" szinonimájaként, okaként, esetleg definíciójaként sohasem az emberek hiányát, hanem a járműnélküliséget értjük. A technika mai ikonja az autó, talán még annál is több: az általános műszaki és társadalmi fejlettség olyan képi metaforája, melynek hiányában azt az időbeni viszonyítási pontot is elveszítjük, amellyel a városban tájékozódhatunk. Egy gótikus városközpont esetén a 19. század vége, vagy a húszas évek… szinte egyre megy. Az üres városban nincs mozgás, az üres városban megállt az idő. A technika korában az üresség a járművek hiányához kapcsolt. Járművek hiányát pedig katasztrófa, vagy tömegdemonstráció okozza.

A nyugati gondolkodás kollektív mítoszaként a horizontális mobilitás egy eszközhöz, a mozgó jármű képéhez kötött. Amikor ez a jármű megáll, akkor megszűnik a mobilitás. Egy autóbaleset a megálló járművek speciális interpretációja.

A halálos autóbaleset kétszeresen is az idő megállásához vezet: megszűnik az idő annak hérakleitoszi, mozgáshoz kötött értelmében, a halállal pedig az áldozat személyes ideje szűnik meg. Az idő megállításában, illetve az időfolyam cezúrákkal történő ellátásában egyfajta kollektív rituáléként a közösség is részt vesz. Ez a rituálé az emlékezés. Az emlékezés tárgyi manifesztuma az emlékmű, mely kevéssé az áldozatról, inkább a kimerevített, megszűnő időről szól. A mobilitás szerves része a kontra-mobilitás. Együtt élvén az idővel a kontra-mobilitás jelei interpretálhatatlanul félelmetesek, legtöbbször sokkolóak, tragikusak.

A kontramobilitás tézisét az üres város és a halálos autóbaleset jelenti. Az üres város: temető. A kontramobilitás ekként: totális halálélmény.