Mottó: Hol itt a Wér? Hol itt a Gida?
Május 17-én - oly rég, hogy tán már senki sem emlékszik rá - egy beszélgetést szerveztek a Ludwig Múzeumben bemutatott Breuer Marcell életmű kapcsán. A beszélgetést Martinkó Jóska moderálta, vendégei Dr. Bajkay Éva a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze; Dr. Ernyey Gyula a MOME designtörténésze; ifj. Janáky István építész; Kapovits Réka belsőépítész; valamint Szegő György építész, művészeti író voltak.
A meglehetősen foghíjas teremben pár tucatnyi érdeklődő lehetett, közöttük volt Ferkai András, valamint Ritoók Pál is. Ritoók elmondása szerint Ferkai bosszúságában néha szuszogva ingatta a fejét a beszélgetés néhány fordulatánál. Ami persze kevéssé beszélgetés, mint inkább az asztalnál ülők egy-egy rövidebb korreferendumára szorítkozott. Ezeket a mini korreferendumokat Janáky István kezdte egy szöveg felolvasásával. Mi az első sorban ültünk. Janáky tán még be sem fejezte az első mondatot, amikor BörZsi kényelmesen felállt, majd piros lakkbőr kabátjában, magas sarkú csizmában a pódium előtt elsétálva elegánsan távozott a teremből.
Klasszikus kivonulás volt. A dolog nem nélkülözte a maga dramaturgiai hatását, így néhány barátom meg is kérdezte mi történt. Hogy mi történt, arról később BörZsi így nyilatkozott: "Bocs a demonstrációért, de gondoltam, nem várom meg, míg Janáky csöngetni is fog a bekezdéseknél. Nem felolvasóestre, hanem egy beszélgetésre vettem jegyet. Vagy szedjék már össze végre magukat, vagy pedig ne szervezzenek kerekasztal-beszélgetést, ha nem tudják, mit kell ott csinálni." Megjegyzem, utóbb kiderült, tényleg Breuer Marcellről lehetett a legkevesebbet megtudni - ezt Ritoók Pál is megerősítette - de ebbe most nem mennék részletesebben bele.
Már az esemény - tényleg ne nevezzük beszélgetésnek - vége felé jártunk, amikor jött az esemes: "WérGidÁm, tart még?"
Tán egy hónappal később, már bőven a kánikulában jártunk, amikor megrendezték az Építészet és Ezoterika konferenciát a r-úMagyar Építőművészet és az Ybl Miklós Műszaki Főiskola szervezésében. TÉNYLEG ÉRDEKELT. Elmentem. És helyenként, főleg a végén, tényleg az abszurdba fordult a dolog, bár elismerem, az, hogy mi az abszurd, nem az önértékén, hanem a dolog szemléletmódján dől el. Abszurdia ugyanis nem létezik látogatók nélkül, az abszurdot épphogy a reflexiók alapján történő felismerés, az abszurdra történő ráismerés teszi abszurddá. Az én reflexióim ezt a konferenciát teljes egészében az abszurdia irányába tolták el.
Persze sokan kérdezték, hogy hogy volt, meg hogy milyen volt, és én egyre gördülékenyebben, az abszurd felismerését segítő poentírozással adtam elő a történetet, amit végül le is írtam. Egy régi, irodalomtörténeti bon mot-hoz csatlakozva, igazi pinik rendeztetett azon a forró napon. A konfi szállította a szavakat, jómagam pedig a jelentést. Hogy egy ilyen jelentés persze mennyire relatív, azt Timon Kálmánnak a szövege bizonyítja, ami ugyanerről a konferenciáról íródott, és az ALAPRAJZ 2007/6-os számában a minap jelent meg. Az objektív tájékozódást leginkább pedig a Post Scriptumban, a régi-új Magyar Építőművészet mellékleteként megjelenő tematikus számban publikált szövegek jelentik. Szerettem volna Timon szövegét, épphogy az eltérő interpretációk bemutatása "végett" lehozni, de ő, az én írásom ordenáré hangvétele okán elzárkózott az újrapublikálástól.
Talán olvasták, talán nem, de szerepeljen itt - legalább rend lesz - az a beszámoló, amit úgy kezdtem, hogy:
Lássuk be, ha Építészet és ezoterika címmel rendeznek konferenciát, az ember zavarba jön. Hogy ti. hogy is készüljön? Kapja le a „Rovásírás haladóknak” című könyvecskét, esetleg mangalicapálinkával indítson? László Gyula gyanúsan tudományosnak tetszik, marad tehát a mangalicapálinka, miközben a tűző napon az „ybli” felé ballagunk. Fél tíz, gondoljuk megspórolnánk a regisztrációt, meg a felesleges smúzolást – ilyenkor úgyis késés van. A folyosókon sehol senki és ez igazolni látszik félelmünket, hogy ez a marhaság rajtunk kívül senkit nem fog érdekelni.
Ekkor finoman benyitunk a terembe. Az élmény mellbevágó. Szolid ötvenfokos hőség, tömött sorok, a fal mellett fürtökben álló bámészkodók, testek párolgása, miközben a Mester – hogyhogy melyik? hát IMRE! – épp magához ragadja a mikrofont. Az arcokon vallásos áhítat, miközben egy székhez botlunk. Makovecz mondanivalója velős mint a pacal, stílusa tömör mint egy atyai pofon, dikciója akár egy Hendrix riff: karcol és szaggat. Annyira nem is politizál, pedig tehetné, röpke három perc alatt persze megkapja a magáét az értelmiség úgy, hogy kis szarkupacnak érezzük magunkat a teremben. A háttérben persze megy az obligát bénázás a Windows képernyőkímélővel, meg a kép-, és faxmegjelenítővel. Értem én: sérülne az ezoterika, ha bárki összeállítana egy tisztességes Power Pointot. Mindegy, a Mester az Mester: látása fény, a szava manna, elégedjünk meg ennyivel. Miközben eddig jutunk a filózással, Makovecz meglepően jól hangolja a konferenciát. Az antropozófia lényege az azonnali problémákra adott azonnali cselekvés, úgy, ahogy azt Goethe természetszemlélete tanúsítja. Mindenki más, aki ennek ürügyén a varázslást ígéri: gazember. Ámen. Soha rosszabbat srácok.
A következő fellépő Ertsey Attila, aki a két Goetheánumról tart előadást. A mottó: hagyd az intellektuális megközelítést: érezz bele. Akkor meg minek tetszik konferencia-előadást tartani? Mindegy: most jön jól a mangalicapálinka, merthogy stíluskapcsolatokról, hatásokról, a leégés szimbolikájáról nem sokat tudunk meg. Mert a hit pótolná a rációt. Ertsey azzal persze nem számol, hogy a beleérzésen kívül a hallgatóságot, legalábbis minket TÉNYLEG érdekelne egy s más, de a levezetésekkel, logikával nem terhel. Az, aki hozzánk hasonlóan úgy véli, hogy ennyire randa épületeket még nem emeltek a világtörténelemben, mint a két Goetheánum, hoppon marad, mert ízlése nem váltja meg a belépőt arra a misztériumra, hogy Ertsey szavaival élve: „bele érezzen.”
Érződik viszont más: levegő nincs, izzik a hőség, amikor Gerle János kezdi előadását. Tömören összefoglalja és bemutatja azokat a művészeket, akik a tízes évek folyamán az antropozófia hatása alatt állottak. A lista meglepően széles, Gerle intelligensen kikerüli a csapdát, hogy a megjelenített formavilág és az antropozófiai elkötelezettségek között tartalmi kapcsolatot keressen. Az építészetre térve a nemzetközi organikus iskola best ofját hozza. Zárómondata kifejezetten inspiráló. A bemutatott példák gazdagsága ellenére komoly kihívásokkal néz szembe az a valami, amit organikus építészetnek neveznek. Jó előadás, ugyan nem érzelmes, mint Makovecz, de munkahipotézisnek kifejezetten érdekes. Gerle artikulált szavai közepette zajlik a közjáték: megszólal egy igaz embertelefonja. Az ember előbb rugdalni kezdi a táskáját – klasszik bőrtarisznya – ám a bunkofon csak nem nyugszik. A frusztráció nő, az ideg majd kirobban, mikor az ember benyúl a tarisznyába oszt egy határozott mozdulattal kibassza az instrumentumot az ablakon. Muramista muramista.... Gyönyörű jelenet. A téridő beremeg, és a hőség ellenére végigfut rajtunk a borzongás, mert érzik: mégiscsak jó helyre érkeztünk.
Siklósi József előadása – ha lehet – még visszafogottabb. Szolidan sztorizós élménymozaik, amely nem csúszik az ilyenkor esélyes haknikba. A rendszererezés igénye nélkül bemutatja a hazai organikus iskolát, a vetített képek inkább illusztrációk, semmint tartalmi jelegűek. Előadásának végén elutasítja Makovecz másolását. Ezzel szemben az alapelvek – goethei természetszemlélet, antropozófia és a steinerianizmus – tiszteletben tartásával az egyéni utak és formálás mellett kötelezi el magát.
Felvilágosult program, miközben egyre nagyobb zavarban vagyunk. Félő ugyanis, hogy a konferencia kiürül. Ertsey beleérzés koncepciójával együtt is, normális emberek normális hangon szólalnak meg olyan programokat adva, amely külön - külön konferenciát is megérdemelne. Szorongva hagyjuk el a helyszínt, hogy ebédeljünk, miközben látszik: az arc, aki egy órája kikúrta a telefonját, iszkol a kert irányába, hogy megkeresse. Szégyen. Már a lázadás sem a régi, a szemünk előtt hull porba egy igazi hős, dől romjaiba egy karakter.
A hőség fokozódik, péntek is van így a második rész megcsappant nézőszáma jelzi: a nagy trouvaille a mai napra Makovecz volt. Szegő György hangolja az újabb sessiont; felolvasott szövege elővetíti azt az élettelenséget, ami a délután nagy részét jellemzi. Szövegének visszatérő eleme az idézet: „A szél arra fúj amerre akar.” Most épp az ezoterika irányába, rajtunk múlik, hogy behajlunk-e. Az ÚMÉ – Kolundzsija Gábor okkultizmusára gondolva – behajlott.
A délután első előadója Meggyesi Tamás egy tíz éves szövegével készült. A Mennyei Jeruzsálem koncepcióját bemutatva kitér a plázák párhuzamára – bizsereg a lelkünk, lesz még itt beszólás, antiglobalista, kontrakapitalista filippika –, majd szövegét így zárja: a Mennyei Jeruzsálem bennünk van, jóllehet nélkülünk. Ezzel Meggyesi – mély humanizmussal ugyan, de a magánügy kategóriájába sorolja a problémát – és vele a konferenciát. Kevéssé faktualitásként, mint inkább koncepcióként kezeli azt. A gond mindössze az, hogy ez egy tíz éves szöveg, amit itt, ott, amott már hallani, sőt olvasni is lehetett. Érdekes lett volna tudni, hogy a professore hogyan is vélekedik minderről 10 év elteltével, van -e hozzátennivalója eredeti felvetéséhez.
És ekkor elkezdődik egy mélyrepülés. Talán a meleg, talán az illusztrációk hiánya, de Kapy Jenő úgyszintén felolvasott szövegéből nem derül ki, hogy mit is akar a Tanár Úr? Az Európai Iskolától kezdve a 2000-es Biennále Atlantisz-koncepciójáig terjed az ív, miközben az egyébként is szaggatottan olvasott szöveget oda nem illő magyarázó kiszólások szakítják meg, ami a kevéske tartalmi ívet is kiheréli. Többen üveges szemmel néznek maguk elé, mikor a tűzről pattant új előadó, Rumbold Éva az irodalmi töredékek világába kalauzol. Merthogy minden egész eltörött. Maradhatnánk ennyiben, csakhogy a szellemtörténeti apokalipszist kikerülve kurrens irodalomtörténeti kánonokat hív segítségül, ami nem csak élvezetessé, hanem hitelesé is teszi az előadását.
Csakhogy utána Vidor Ferenc következik, ami a konferencia abszolút mélypontja. Mínusz kétszázhetvenhárom fok. Zérus Kelvin. Mariana árok. Béna és ötlettelen haknizás, egy valaha kiváló (?) gondolkodótól, aki annyira el van tévedve mondanivalóját illetően, hogy még azt a tapintatlan luxust is megengedi magának, hogy Rumbold Éva üdítő és rendkívül felkészült irodalmizálásához is hozzászóljon. Szomorú, nagyon szomorú percei ezek a konferenciának. Itt már a mangalicapálinka sem segít. Fej lekókad, szem vérbe fordul és fel-, felröppen a kérdés: te ez miről beszél?! Merthogy az nem derül ki. Vidor motyog, idézget, koherencia és szellemi integritás hiányában a közönség a kollektív kínt éli át. Szegő finoman meg is jegyzi: ő a szabadkőművességről várt volna valamit.
Szabadkőművesség helyett Makovényi Ferenc egy másik kurrens és a kortárs, az építészet-gyakorlás szempontjából abszolúte de megkerülhetetlen témát: a rózsakeresztességet húzza elő. A hályogkovács biztonságával árad a dikció, előkerül egy Gottfried Böhm ház is – randa mint az ördög farka – zarándok templom német földön, melyet egy nyertes pályázat negligálásával, új pályáztatással építenek fel. Makovényi mosolyogva meséli a sztorit, miközben fel sem merül, hogy talán nem is comme il faut egy főiskolán ilyenekről beszélni. Duplán öngól, mert az ezoterikus steineriánius konferenciákat azért átlengené valamiféle etika. Pláne, ha ez alkalommal Makovecz meg az organikusok is felvonulnak. De nem baj, Makovényi a szocreál mintájára megajándékoz bennünket a kapreál építészet – érted? kapitalista realista – gyönyörű fonémájával, majd grafikai azonosságot teremt az aura rózsakeresztes ábrázolása és Hajnóczy spaciológiája között. Jöjj ó bódító szinkretizmus, hogy vessem fáradt testem tajtékos habjaidba. Ide már nem kell a mangalicapálinka, a hülyeség bódító mákonyként járja tagjainkat.
Szédítő hullámvasút veszi kezdetét Kőszeghy Attila előadásával, ami kifejezetten és szándékoltan a beavatottaknak szól. Egy durván kilencven perces anyag van húsz percre tömörítve, és cirka negyed óra elteltével kezdünk rájönni, hogy Kőszeghy egyéni méréseivel az úgynevezett Hartmann erek geometriai alakzatát térképezte fel. Abszolút pontos mérések - azzal az izével, a pálcával, ami pörög, meg még pontosabb szabadkézi rajzokkal. Mint a mondás: mérd ki sublerrel, jelöld be krétával, vágd le baltával. No most ezek a fonatok olyan világfonatok lennének, ami Platón Timaioszában aperionnak neveznek és geometriájában pedig egy univerzális mintafonatot – térbeli menórát jelentenének? – ami a Bezerédi tarsolylemeztől kezdve a sumér ábrázolásokon át mindenhol megtalálható felületkitöltő elemként jelenik meg. Gondoljuk mi. Merthogy – és ez jó érzéssel tölt el minket – Kőszeghy már az övéihez szól. Belterjes nagyképűség vetekedik az évtizedek óta „mérő” tudós elhivatott alázatával, aki ugyan olvasta Timaioszt – nem egyszer de hatszor, sőt tízszer! –, de nem ossza meg velünk tapasztalatát. A – szó szerint – villódzó képek olyan kozmikus összefüggésrendszert illusztrálnak, amit Kőszeghy sejtet, de nem nagyaráz. Mindegy, az elmúlt óra totális szellemi sivataga után érezzük a bizsergést, hogy valamiféle beavatásról lenne itt szó, újból csillog a szem, gyomrunkban rotyog a mangalicapálinka, amikor utolsóként Rostás László csap a húrokba.
Rostás olyan, mint egy hegymenetben, ötösben induló turbómotor, egy dragster, ami előbb feltépi maga alatt az aszfaltot, majd állat mód, és folyamatosan pörgő kerékkel indul a hegynek. Kövérgázzal, nitróval, szivatóval. Az utolsó húsz perc bőséggel kárpótol Gerle analitikus higgadtságáért, Meggyesi lefegyverző humanizmusáért, Siklósi tárgyszerűségéért.
Mert Rostás szavait hisszük, mert fel nem foghatjuk, mert amit mond az fel nem fogható. Ráción, történelmen, felvilágosodáson kívül esik az, amikor harmadik szemről, tésztaként nyújtott kulináris etimológiáról, sumér nyelvrokonságról satöbbiről szól. Hogy a Turul, az megfordítva Ultur, vagyis oltár; hogy a pap harmadik szemének vetítéséit tükrözi vissza a templomapszis vászonként a gyülekezetnek - ezért bűn a II. Zsinat részéről a szembe fordított szertartás, hogy a tér életet ad és életet vesz el, amire megvan itt a technológia, de hogy azt nem tudhatjuk, mert aki tudja, az nem adja át. De van. Létezik. Jól strukturált, kikezdhetetlen szürke köd; a bizonyosság, a meglelt egész mámorító ígérete. Nincs kérdés csak válasz: a szellem ópiuma.
A szél arra fúj, amerre akar. Ha tetszik: bátran tessék vele hajlani!"
Tűnjék bár furcsának, ez volt az első jelen idejű szövegem, a korábban publikált írásaimban pedig azoktól az ízlésítéletektől is tartózkodtam, hogy szép, vagy csúnya. Kevéssé az (ál)humoros hangnem, a poénkodás volt számomra a mérvadó, mint inkább az, hogy komolyan veszem Marosi Ernő passzusát, mely szerint: "A szép a művészettörténész számára tiltott fogalom." Számomra a legnagyobb újdonságot tehát nem a "bebassza," meg a "kikúr" szavak köznyelvi ordenáréja jelentette, hanem az, hogy az indoklás legcsekélyebb kényszere nélkül nyilatkozzam úgy bizonyos tárgy-együttesekről, hogy szép, vagy randa. Ez, nem pedig a csúnya szavak jelentették azt a határt, aminek alapján hangsúlyozottan el akartam választani ezt az írást a többitől. Szükségem volt tehát valamilyen felismerhető álnévre. Ez viszont már ott volt a telefonom smsei között. Így ezt az írást már WérGidAként publikáltam.
Ugyan nem ide tartozik, de meg kell említeni. Egy író számára a saját személyét központozó szövegek konstruálása rendkívül hálás feladat, ugyanis az éles, vagy épp a könnytől homályosult szem ilyenkor kevéssé az eseményekre, mint inkább az azokra adott belső reakciókra irányul. Befelé fordul a tekintet, éncentrikussá válik a szöveg, aminek a végeredménye majdhogynem magánügy. Egy ilyen hálás egotrip ugyanakkor rengeteg csapdát rejt. Ezek a csapdák a nyelv és a témák korrumpálódásában, a közérthetőség oltárán hozott olyan áldozatokban rejlenek, mely áldozatokat az ember az akkurátus pontosság, a fogalmi distinkciók megtételéhez, az árnyalatok érzékeltetéséhez szükséges óhatatlan összetettség és egészséges komplikáltság oltárán hoz. Mert a világ bizony komplikált, mint ahogy az építészet és ezoterika kapcsolata is komplikált, csakhogy ennek illusztrálását nem nekem, hanem a konferenciának lett volna feladata elvégezni.
A fent bemutatott szöveg azonban valami őrületesen lassan futott át. Eltelt vagy tíz nap, talán két hét is. Én persze a tűkön ültem. Úgy a név, mint a "beszólások" miatt is feszült voltam. Annyira ugyanis nem vagyok naiv, hogy ne érezzem: adott esetben nekem is fájt volna egy ilyen agymenés, mint ahogy itt a GidÁn is fáj néhány olyan komment, amiről úgy érzem: úgy született, hogy szerzője nem fogta meg a kezem ahhoz az utazáshoz, amit ezek a két-három oldalas szövegek kínálnak.
Ez a viszonylag lassú átfutás nem az első eset volt. Miközben rengeteg mindenről volt, lett volna még mondanivalóm, sőt, rengeteg szöveg porosodott itthon is a bitek alatt, a publikálás valahogy egyre nehezebben ment. Az ÉF - a szempontjaik teljesen érthetőek - sem terjedelmében, sem tartalmában nem tudott minden írásommal azonosulni. Egy ilyen, meglehetősen neuralgikus - és teljességgel a magánőrületem kategóriájába tartozó – vita például az, ami a r-ú MÉ kapcsán alakult ki. Bizonyos argumentumok akkor kényszerűen bennem maradtak. Sityu hívta fel a figyelmem arra, hogy a probléma egyetlen kifuttatási lehetősége a blog. Merthogy a műfajt pont erre találták ki. Akkortájt azonban nem érdekelt ez a lehetőség, hisz akkor még rendkívül erősen dolgozott - és változatlanul dolgozik is bennem a papírfétis. Egyre többször akadtam Sityu techcikkeibe, ami a web2 dicséretével egy szép új világot festettek le.
Ezzel párhuzamosan történt még valami. Még tavaly Karácsonyra megkaptam a Half Life Holiday Edition hat játékepizódos dvd-jét, ami úgy 180-190 óra tiszta játékidő. America's Army, Battlefield, egy-egy kedves név az addikcióim világából, érthető, hogy csurgó nyállal vártam a pillanatot, hogy majd tiszta lelkiismerettel felnyomom a HL2-őt és játszok rogyásig. Erre nyáron került volna sor, csakhogy a telepítés szó szerint szétverte a régi videókártyát. Mindkét gép egyszerre feküdt le, BörZsinek épp határideje volt és én rettenetesen elszégyelltem magam. A sok építésziroda rendszerfelügyeletét ellátó Antal Peti, volt gimnáziumi osztálytársam rázta gatyába a gépeket, és szervált valahonnan egy G-Force kártyát a régi alaplapba. Mihelyst felálltak a műszerek, az összes - de az összes - számítógépes játékot letelepítettem. Ezek közül az America's Army fájt a legjobban, mert az vagy nyolc óra alatt csöpögött le az internetről, de macsó voltam, és az Are you sure? kérdésekre némi könnyel a szememben azért, de csak püföltem a YES gombot.
Három nap után viszont azt vettem észre, hogy remegő kézzel ülök a gép előtt és ugyan nem csinálok semmit, de valahogy mégiscsak a monitort bámulom. Kellett tehát valami, ami pótolhatta a játékokat. Persze felmerült, hogy írok, csakhogy - bármennyire is fura - nem vagyok grafomán. Ugyan úgy idő és energia megfogalmaznom mondatokat, mint ahogy az idő bárkinek, ráadásul nem érzem azt, hogy az írás lenne az egyetlen tevékenység, ami megvéd a világtól. Fikciókat nem tudok kitalálni, vagy ha igen, azért haladok vele lassan, mert rohadtul lefáraszt nap, mint nap ugyanabban a történetben részt venni. A doktorim ezzel szemben a mindennapi meglepetéseket adta.
Ha az ember nem grafomán, ráadásul az írásötleteit sem strukturálja a publikálás kényszere, akkor nem ír. Ki kellett találjam magamnak azt a rendszert, ami egyszerre szabad illetve kényszerítő erejű ahhoz, hogy dolgozzam. Hogy ne játsszam el a fél felnőtt életemet- (Ez a gond velünk, egykoron későszocialista kamaszokkal, hogy tiszta szívből irigyeljük kölkeinket azokért a kúl játékokért, amiket a mi szüleinknek még nem volt módjukban megvenni. Részben azért, mert nem volt pénzük, részben pedig azért, mert ha lett is volna, sem voltak ilyen játékok. Fél éves szuttyogás, nyöszörgés, ötletelés, izgulás után - nagyon nehezen mozdulok meg ugyanis - ez a tárgy nélkül maradt addikció karon fogta a publikálás-kényszert helyettesítő blogstruktúra mindent felzabáló erejét, és berúgta a WérGidÁt. Nyár volt, lapzárta után voltam, volt időm bíbelődni a dologgal. És felkerült az első cikk. Majd a második. Eleinte - kívülről - nem is lehetett elérni, összesen két embernek, Sityunak, meg egy ha-lenne-bátyám-korabeli barátomat hívtam nézelődni. Úgy voltam, ha szeptemberig húzom, akkor majd megmutatom a közönségnek is. A magam részéről hajlamos vagyok a sprintekre, márpedig ez Marathon. Így benne volt - és folyamatosan benne is van - a pakliban, hogy kidőlök, jön valami más, mittudomén. Csakhogy a barátom egy hét után rám szólt, ha azt akarom, hogy elolvassák a korai írásaimat is, akkor sürgősen nyissam meg a dolgot. Másnap a munkahelyemről küldtem egy köremailt, hogy íme.
Nyár végére lett ötven kattintásom. Az Annie Choi szövegnél felugrott nyolcszázra, majd vissza. A Bachmann-botrány idején elértük az ezerhatszázas csúcsot, majd megint vissza hatvanra. Megjegyzendő, hogy ez a dolog az egyetemi előadássorozatomra is hatott. Az első alkalommal gyakorlatilag nem volt hely a teremben. Persze nem volt ez mindig így, de amit a a blog lehetőségtere megnyitott, azzal szerintem én is, és a hallgatóim is okosan éltünk. A Szent György tér és a Kormányzati Negyed stabilizáltak egy napi ötszázas kattot, ami azonnal a triplájára emelkedett, amikor a Kontramobilitás tézise eljutott két másik honlapra.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a szakközéleti írások azok, ami az olvasókat vonzza. Ettől függetlenül nem fogok a jövőben ráállni erre a dologra, csak ha nagyon szembe jön. Január második hetében leszek újra, addig bezárok, finomhangolok és leginkább töltekezem. A boghoz is hozzá kell nyúlnom, úgyhogy bárki aki érti a blogspot lelkét, az more than welcome. Van itt egy-két hegeszteni való, pl. az, hogy tudjak lábjegyzeteket írni. Ehhez viszont segítségre lesz szükségem, amit nem kívánok ingyen, úgyhogy ha bárkinek vannak ötletei...
Ma itt tartunk. Hogy hol van az itt? A világon jelenleg 112.8 millió blogot , honlapot figyelnek. Ebből a több mint százmillióból a WérGidA 294,012 -ik. Az Építészfórum 184,350 -ik. A Tótawé: 27,048 - ik, sokunk nagy kedvence, a dezeen pedig ott van a top 2k-ban, vagyis 1,660 ik. Van hova fejlődni, de ha azt veszem, hogy magánemberként, magánerőből, mindenféle keresési flikk-flakk nélkül, egy törpenyelv, törpeminoritásának képviselőjeként A TE SEGÍTSÉGEDDEL, AKI MOST A KÉPERNYŐT NÉZED, értük el ezt az eredményt, akkor ez több mint csodálatos. És én ezt szeretném NEKTEK, KEDVES OLVASÓIM MEKÖSZÖNNI, ÉS BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNNI.
Tovább is van!
A hozzászólások rss-e.