Mélypont

A Szent Görgy tér beépítése kapcsán rendezett beszélgetésen „Mezős Tamás KÖH-elnök egy ’94-es konferenciára utalt ahol a nemzetközi meghívottak arra a konklúzióra jutottak, hogy nem lehet a Vár egyes elemeit egymástól különválasztva kezelni. A WérGiDá-n megjelent sárkányos sorozatot mélypontnak minősítette.”

Hát itt van ez a gyöngyszem. Most mit írjak? Hogy aztbesztbazmeg? Azt? Hogy mi a tetves rohadt életért nem lehet valamit rendesen végigcsinálni ebben az országban? Hogy mikor lesz már valaki annyira keményfaszú, hogy a kulturális félmosolyok helyett azt mondja, ezt tettem, ez a következménye, és ezzel szembenézek? Most írjam azt, hogy mennyire szeretnék kádárkori értelmiség lenni? Hogy mennyire rohadtul nincs itt következménye semminek? Hogy milyen fasza is lenne bekerülni egy buliba, rendre mindent elcseszni, azt’ utána meg másokra mutogatni? Hogy mennyire jó lenne bulizni, olyan bizalmi körbe bekerülni, ahonnan ki sem lehet bukni? Elvégre én vagyok, itt vagyok, értek hozzá… hát a tököm ki van. Talán nem kellene elverni azokon a port, akik építészeti diplomával, építészeti képzettséggel építészetet csinálnak. Már ha érthető, hogy mire is gondolok. Meg nem kellene az utolsó homogén, belvárosi történelmi negyedünket felszámolni. Mondván, hogy faszádizmus. Ó..., hogy én mennyire szeretnék középen ülni és azon elmélkedni, hogy mi a mélypont… Elmondjam mi a mélypont?

Az a mélypont édes barátom, ahogy hatalmaskodó basák ülnek az intézetek élén; az, ahogy teljesítmény nélküli imbecillis penokefánok válnak sikeres talpnyalókká; ahogy a dolgoknak nincs következménye; az, ahogy a mediokrácia diadala kiírt minden kezdeményezést; az, ahogy a gerinctelenség hajlékonyságnak tűnik; az, ahogy a középszer a maga undorító tehetségtelenségével folyamatosan értéknek állítja be önmagát; az, ahogy sima mondatok mögé bújik a hazugság, az ahogy az opportunizmus és a gyengeség értékké válik; az, ahogy emberek a saját tehetségtelenségüket relativizálva mások teljesítményét rántják a pocsolyába, az, ahogy tiszta kezdeményezéseket, egyszerű, őszinte hangokat fojtanak el; ahogy az ötlet virágait sáskamód zabálják fel. Ez a mélypont tisztelt elnök úr. Az a mélypont, ahol fiatal emberek kutatási eredményeit és diplomaterveit lenyúlják. Az a mélypont, ahol a saját szellemi termékeket elzsarolják. Ahol a diplomával elért eredményeket ellopják. A mélypont ott látszik a hatvan éve szétlőtt Honvédfőparancsnokságon, a Király utcai undormányokon, a szóda helyén épült vércikin, az agyonzsigerelt tereinken, az elépített kilátásokon, az építészeti szeméttel telerakott Duna parton. A mélypont nem a szavakban van. Pláne nem az igazságban. Hanem a tettekben. Ahogy kollégák egymást torkát harapják egy megbízásért, ahogy egymást inszinuálva járatják le hivatásukat. A mélypont ott van, ahogy kígyónyelvvel fiatal szakembereket korrumpálnak, ahol etikáról, ideáról vallott nézeteket sároznak. A mélypont abban a suttyóságban van, ahogy mi magyarok létezünk. A mélypont ott van, tisztelt elnök úr, hogy ön, ezek után még mindig regnál. Ez a mélypont. Meg az, hogy ezután az írás után megint engem fognak basztatni…