Adalék a provincializmushoz

Provinciáknak a szó közhasználatú jelentése szerint a rómaiak által meghódított Itálián kívüli területeket nevezik. A provinciák közigazgatási egységek voltak, a hódítások kiterjedése vagy feladása szerint változó számban, változó határokkal és tagolásban. Noha messze voltak Rómától, ez nem jelentette azt, hogy a provinciák jelentéktelen területek lettek volna. A szó jelentése tehát ismert, az etimológiája viszont kevésbé, bár vélhetően a venire – jön - igét rejti magában és ezzel a centrum-periféria viszonyhoz hasonlatosan valamiféle távolságtudatot érzékeltet. A szó jelentése – különösen a közgazdaságtanban tehát leíró, távolról sem értékel, a provinciális szó főnévi formája pedig egyházi hivatal megjelölésére szolgál. A kifejezés a negatív konnotációit a XIX. század folyamán kapta meg és – ahogy Takács József Provinciális gondolatok a provincializmusról című tanulmánya megfogalmazza – a negatív értékeléssel párhuzamosan a szó jelentésköre is kitágult.

Fülep Lajos szóhasználatában – a provinciálishoz a „vidékiesség” szó párosul, amely már sokkal inkább adottságként, semmint értéknegatívumként kezeli a fogalmat. Egyetemi székfoglalójában így fogalmaz: (A magyar művészettörténet föladata) „Mint másutt, a nagy stílusok nálunk is eljutottak a nép minden rétegéhez, a polgársághoz, a falusi néphez, közben polgáriasodtak, népiesedtek. Ezt az elterjedésüket és népiesedésüket nálunk különös gonddal, az utolsó követhető nyomig nyomoznunk kell, mert egyértelmű a magunkévá, magyarrá vagy nemzetivé adoptálásukkal a provincializmus és regionalizmus egyértelmű a magyar nemzetivel vagy nemzetiségivel.” Fülep művészetfilozófiai axiómája - mely szerint „egyetemes és nemzeti korrelatív fogalmak” – a fenti regionalizmus/provincializmus definíciókra is kiterjeszthető. A nemzetiről való elmélkedés során Fülep megjegyzi, hogy a nemzethez tartozás szellemei aktus és állapot, melyben a nemzet az tágabb fogalom, mint a nemzeti, az előbbi ugyanis magában foglalja az utóbbit.

A provincializmus kívülről történő használatát hovatovább elutasítjuk. A mindennapi gondolkodásban, de még a szakmai köztudatban is tiltakozunk az ellen – írja Takács József -, hogy értékeinket bárki is kívülről provinciálisnak tartsa. Sőt, mintha konszenzus alakult volna ki, szellemi védővám, azzal a körrel szemben, amit külföldön is jegyeznek. A provincializmus – ilyen összefüggésben magatartásforma, szellemi aktus és attitűd. Önmagunk kirekesztése a megmérettetésből, elzárkózás, szükségből erény gyártása. Tanulságos végiggondolni, hogy például a XX. századi avantgarde legjelentősebb alkotóinak többsége – Forbáth Alfréd, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell - „periférián” született és a hazájukban uralkodó állapotok űzték őket szabadabb tájakra. Takács a tanulmányát végül egy durván banális kérdéssel zárja: Miért nem árulnak a trafikosok a Taormina színház előtt Csontváry képeslapot?

A szó: fegyver és nagyon könnyű fegyverként forgatni a provincializmus fogalmát, amit több helyen a távolság okán, szellemi, filozófiai vagy művészeti értelemben bekövetkező degenerációként értelmezhető. A változás ugyanis mindaddig degeneráció, ameddig referenciájaként az eredetit jelöli meg referenciájaként, szellemi vagy művészeti hivatkozási alapjaként. Amennyiben a változás – a biológiai analógiánál maradva – önálló, helyi törvényszerűségek következtében, az elszenvedés aktusa nélkül következik be, vagyis referenciális középpontjává önmaga válik, akkor variációról, mutációról beszélhetünk. Az utóbbiak esetét írja le az angolszász nyelvterületen változatlanul problematikus regionalizmus. És mindez független attól a jó ízű, spontán és ösztönelemeket felvonultató „vidékiességtől” ami a spontánt, az önkéntelenséget is magába olvasztva elmossa a szokásos referenciákat.