Aforizmák a rajzról avagy aranyat köpni II.

Ha lassan, de haladunk a katalógussal is, amely - mint az összes katalógus - fényképekből, szövegekből és rajzokból fog állni. Egy, a rajzot is érintő kiállítás szervezésekor a legerősebb szirénhang az, hogy megkíséreljük összegyűjteni a rajzolással kapcsolatos fabulákat, aranyköpéseket szöveghelyeket. Beláthatatlanul nagy feladat ez még akkor is, ha csak az építészeknek a rajzzal kapcsolatos megnyilvánulásaira gondolunk. A 15. és 16. század folyamán megszerveződő arti del disegno, vagy artes maiores, amely a művészeteket (a korabeli értelemében inkább tudományokat) erős neoplatonikus szemlélet alapján a rajzoláshoz való kapcsolat szerint kezdte lehatárolni. Arti del disegno - vagyis a rajzi művészetek - az építészet, a szobrászat és a festészet voltak. Ugyancsak ezt a három tudományt hívták a korabeli humanisták a fő művészeteknek, vagyis artes maiores-nek. Ehelyütt csak utalni lehetséges arra, hogy a mai művészet kifejezés - úgy a terminus mint a fogalom, és az általa lefedett műfajok az átalakulásnak és az emancipálódásnak abban a szakaszában vannak, amikor már nem az eredeti görög techné, illetve ars által jelentett mesterséget, hanem a késő-antikvitás során létrejövő septem artes liberales által lefedett - és általában a tudományokat jelentik. A rajzolás, különösképp a perspektíva szerkesztési szabályai - mint traktátusba foglalható tudomány - jelenti az egyik bölcseleti alapját annak, hogy az építészet, a festészet és a szobrászat e szabályrendszeren keresztül is egyfajta tudományként tekintsen önmagára. (A kezdőkép Ferdinánd Árpád skicce.)

Emiatt is szinte beláthatatlan a rajzzal kapcsolatos irodalom mennyisége, mégis nagy a csábítás, hogy egy rajzzal foglalkozó kiállítás katalógusa a lehető legtöbbet gyűjtsön össze ezekből. Én és a kollégáim belebotlottunk néhány ilyen szöveghelybe, TÉNYLEG csak néhányba, ami sok ahhoz, hogy kidobjuk őket, kevés ugyanakkor ahhoz, hogy egy aforizmagyűjtemény váljon belőle. Úgyhogy ezeket most közreadom. Soraim ki nem mondott kérése persze az, hogy ha bárki ilyesféle, vagy hasonló szöveget ismer, megtiszteltetés számunkra, ha megosztja velünk.

A nyomhagyásról:

(…) Giotto elevenségével és rendkívüli éles elméjűségével már tízéves korában nemcsak apja szeretetét vívta ki, hanem mindazon falubeliekét és idegenekét, akik ismerték, bármiféle gyerekes dolgot művelt. Bondone akkoriban rábízta néhány birkájuk őrzését; a kisfiú egyik helyről a másikra terelte a juhnyájat, közben, mivel természetes hajlam vonzotta az ábrázolás mesterségéhez, a kövekre, a földre vagy a homokba szüntelenül valami valóságos vagy kitalált alakot rajzolt, ami éppen eszébe jutott. Cimabue egy alkalommal ügyes-bajos dolgai miatt Firenzéből kiment Vespignanóba, s útközben találkozott Giottóval, aki, mialatt birkái legeltek, egy letisztított, lapos kőre egy kicsit hegyes kaviccsal élethíven lerajzolt egy birkát, pedig ennek módjára a természeten kívül senki sem tanította. Cimabue megállt mellette, és elcsodálkozott; megkérdezte, volna-e kedve vele menni. A gyerek azt felelte, hogy ha apja megengedi, örömest vele megy. Így hát Cimabue megkérdezte Bondonét, s az szívesen rábízta fiát, örült neki, hogy a mester Firenzébe viszi (…) ; Giotto a városban természetes képességei jóvoltából és Cimabue segítségével hamarosan nemcsak mesterét múlta felül, hanem oly tökéletesen utánozta a természetet, hogy teljesen visszaszorította a régi otromba görög stílust, és kifejlesztette a festészet nemes, modern mesterségét, meghonosította az eleven személyek természetes, jó ábrázolásának művészetét; ez akkoriban már vagy kétszáz éve kiment a divatból, és föntebb már elmondottuk, hogy azoknak, akik mégis megpróbálkoztak vele, nem sikerült olyan pompásan és olyan jól, mint Giottónak. / Giorgio Vasari: Le Vite de' più eccellenti pittori, scultori, e architettori. Giotto firenzei festő, szobrász és építész élete - részlet.