Körmendy Imre: Gondolatok és kérdések

A Metszet című folyóirat 2011 január-februári számának végén, olvasói levélként jelent meg Körmendy Imre alant közölt írása. A szöveg önmagáért beszélt, kontextusáról annyit érdemes tudni, hogy a folyóirat utolsó belíves oldalán lefotózott - valóban furcsa időigézeti panoptikumnak ható - erősen historikus épület-átalakítás ihlette. A Kaposvár főterén található motel új architektúrája éppoly gyökeresen szakít az eredeti épületével, mint ahogy az eredeti épület sem sokat bíbelődött avval, hogy stílusérzékeny illeszkedést valósítson meg környezetében. A  levél ugyan elszakadt ettől az aktualitástól, ám az efféle re-historizáló attitűd kapcsán is olyasfajta - felette tiszteletreméltó - határozottsággal képviseli Körmendy Imre álláspontját, amely vitára késztet. Alant a levél, a következő posztban pedig az általam írt válasz lesz olvasható.

Körmendy Imre: Gondolatok és kérdések

A Metszet folyóirat 2010. novemberi-decemberi lapszámának tanulmányozása során több gondolat, esetenként kérdés fogalmazódott meg bennem, illetőleg már korábban fontolgatott elképzelés kívánkozott ki belőlem. A folyóiratot színvonalasnak tartom, elektronikus változatát is rendszeresen és örömmel tanulmányozom.
In medias res: bele a közepébe!
Az új, a sosem volt, az eredeti stb. nem minőségi kategóriák, egyáltalán nincsenek szoros korrelációban a jóval, a széppel és az igazzal. Ezek egyszerűen időbeliséget fejeznek ki, semmi többet. S az időszerűvel, a korszerűvel igen vigyáznék, hiszen Illyés Gyula figyelmeztet arra, hogy: „Ami időszerű, az időleges. Elmúlik, vagy ami még veszélyesebb: elfajul.” (Magyarok (naplójegyzetek), I. kötet 151. lap. Nyugat Kiadó, Bp. 1938.)
Számomra igen gondolatébresztő volt olvasni Ferkai András: Modern koncepciók a magyar építészetben 1930 körül (Kerékgyártó Béla /szerk./: Hely és jelentés – tanulmányok az építészetről és a városról; TERC Kiadó, Bp. 2002, 2005.) című írását, mert alapvető kérdéseket feszeget benne. Hosszan idézhetném gondolatait (meg az általa közölteket), mert ragyogóak, most csupán két részletet emelek ki, az egyik Schmittherertől származó idézet: „ami új – az nem mindig jó, de ami jó – az mindig új”, a másik a tanulmány írójáé: „Vagyis nem kell mindenáron újszerűségre törekedni és kidobni mindazt, ami bevált és használható, csak azért, mert hagyományos”. (80. lap) Ferkaitól mást is megemlítek: a Nyíri–Lauber kettős kiállítási megnyitóját a Magyar Építőművészetből, ahol – többek között – arról ír, hogy ők mind lapos-, mind magastetős házakat terveztek, nem tartoztak egyik körhöz (csoportosuláshoz) sem. A szerző azt állítja – és ebben teljesen egyetértek vele –, hogy ez nem megalkuvás, hanem kultúra kérdése. Megfontolandónak tartom ezt sok-sok mai tervező és ítész számára. A mai „legnagyobbaktól” is látom, hogy egy-egy kidolgozott házat, formát, stílust alkalmaznak, bárhova dolgozzanak is.
Sőt felvetném annak gondolatát is, hogy egy olyan országban, ahol a legjelesebb építészeti díj egy eklektikus alkotóról (Ybl Miklósról) kapta nevét, ahol az egyik legjelesebb építész irodájának (Hild József) legtöbb munkája barokk házak klasszicista stílusba való átalakítása volt, ott talán meg kellene tűrni más építészeti megközelítéseket is, s netán eklektikus környezetben akár „átíratlan eklektikát” (Reimholz Péter nyelvi fordulata) művelni.
Ahogy a mai zeneszerzők filmekhez, színdarabokhoz írnak régi stílusú zenét is, úgy az építészek is tervezhetnek régi környezetbe annak a kornak megfelelő házakat. Értelemszerűen ez a művészet- és építészettörténészeket nehéz helyzetbe hozza (hozhatja), ha elmélyült vizsgálat nélkül akarják az épületeket elhelyezni az időben, de a társadalom számára attól még akár hasznos és harmonikus is lehet.
Ahogy a zeneszerzők tanulnak több kor stílusában komponálni, javasolnám ezt visszahozni az építészeti oktatásba is, mert korántsem egyértelmű, hogy csak „korunk stílusában” (ha van egyáltalán ilyen) szabad alkotnunk. Bár Friedrich Achleitner: Ez a ház a 8. századból származik és 1898-ban épült meg (id. mű 33. lap) című művében azt állítja, hogy az európai kultúrkörben a forma és az idő igen szorosan kötődik, de kissé eltekint e tekintetben a román kortól, a reneszánsztól és a klasszicizmustól a szecesszióig, vagy a modernig terjedő időszaktól (azaz mintegy ezer évtől), amikor jeles elődeink visszanyúltak bevált formákhoz, stílusokhoz. Megfontolandónak tartom elemezni a Magyar Tudományos Akadémia épületét, s annak tervezőjét, aki többféle stílusban is el tudta képzelni a palota homlokzatát, építészeti kialakítását. A Dohány utcai zsinagóga bővítését – évtizedekkel felépülte után – azonos anyagból és megtévesztően hasonló stílusban végezték el a két világháború között.
A szobrászat is a legkülönfélébb stílusokban alkot, elég talán utalni Sztremeny Géza Batthyányi szobrára Budán. A Dózsa György úti 56-os emlékmű kapcsán ott is felmerült a szakmán belül olyan vélemény – védve a megvalósult művet –, hogy egy emberalakos kompozíció alkalmatlan korunkban a forradalom és szabadságharc kifejezésére, de a Budapesti Műszaki Egyetemen megvalósult, Csíkszentmihályi Róbert alkotta szobor rácáfolt erre az állításra.
Nekem úgy tűnik, hogy a kortárs építészet feszeget minden anyag- és színhasználati normát és szerkesztési elvet, nem tekint semmit tabunak, kivéve a „kortársságot”, az „időszerűséget”, a „divatosságot” (bár ez utóbbit tagadja).

Folytatva a folyóirat „lapozgatását”, felvetődik a kérdés: korunk építészetének lehet, hogy az a baja, hogy példaképei kiállítási pavilonok, extrém és speciális funkciójú épületek, például múzeumok? Lehet, hogy ezért dívik a mutatványos építészet (C.F. jellemzése korunkra) napjainkban?
Lehet, hogy nem az egyetlen elfogadható tervezési elv a különbözni akarás, a mindenáron más keresése, az ellentmondás? Lehet, hogy ha egy előképet annyira elemeire szedünk, tőle oly mértékben elvonatkoztatunk, hogy csupán „vájtszeműek” veszik észre az összefüggéseket, akkor annak elutasítás, értetlenség lesz a vége a közösség részéről.

S végül befejezésként még egy kérdés: mennyire kell egy épületen, épületegyüttesen végigvinni egy alaki, formai koncepciót töretlenül, maradéktalanul? Vajon nem válik-e a koncepció önmagáért valóvá, erőszakolttá? E tekintetben nem nyújthat-e többet bizonyos „megalkuvás”? Kereshet-e és alkalmazhat-e az építész oly elveket, ami mesterkélt? Például hogy azonos anyagból legyen a fal és a tető fedése, vagy „fekete, mert színes tárgyak készülnek benne”…
Folytatva a Ferkaitól idézett idézeteket, következzenek Sós Aladár szavai: „Nem áll az, hogy egy díszítetlen ház egyszerűbb és természetesebb valami, mint egy díszített ház, mert a díszítés ősi és ösztönös hajlam, amelynek elfojtása nem lehet természetesebb, mint annak megnyilatkozása. Nem áll az, hogy a gépek és a járművek mintául szolgálhatnak az építészetnek (ez még visszautalás is az előző pontra, s jelen írás szerzője szerint ez igaz a természeti képződményekre is). (…) Nem áll az, hogy az épületet az alkalmazott anyagok és szerkezetek formálják, mert ezt rendeletetésének, helyének és környezetének (és nem légből kapott elveknek) megfelelően a tervezője formálja.” (Id. mű 79. lap). Hozzá tehetjük még Virágh Pál egy gondolatát: „Az épület (…) elsősorban feleljen meg rendeltetésének minden formai béklyótól mentesen. (…) Nem voltam képes megérteni, hogy egy épület „valódisága” és célszerűsége milyen összefüggésben van egy előre elhatározott és egyedül üdvözítőnek előírt formával.” (80-81. lap)

Ezek a kérdéseim – legalábbis belőlük egy csokor – a bemutatott épületekkel, megírt cikkekkel, korunk alkotásaival kapcsolatban. Nem minden témát fejtettem ki részletesen, de talán így is érthető mondandóm.

Budapest, 2011. január 6.
Körmendy Imre