Külső szem

Megjelent az Építészfórumon a Debreceni Építészmérnöki Tanszék hallgatóinak kápolnaterve. Kétszeresen sem vagyok érintett ebben a munkában, egyrészt már nem dolgozom Debrecenben, és ebben a tervezési kurzusban sem vettem részt. Figyelemre méltó ugyanakkor Bachorecz Ferenc hozzászólása, aki – kommentjének fő motívumaként az épületek felismerhetőségét, kápolnaszerűségét kéri számon, amikor így ír: „[Hoffer Miki bácsi alapkövetelményként (…) mindig azt kérte tőlünk, hogy ha középületet tervezünk, olyan épületet találjunk ki, amelyről bárki első ránézésre kitalálja, hogy mire is szántuk a természet átalakításának magunk formálta kis darabját, az épületet.
Legyünk őszinték, ezek a modellek gusztusosak, de ha felirat, vagy ismertetés nélkül bemutatjuk, vajon hányan jönnének rá, hogy ez egy ökumenikus temetői emlékkápolna? Kitalálná valamelyikünk? Nem hiszem.”

Érdekes, hogy egy két évvel ezelőtt ugyancsak Debrecenben rendezett templomépítészeti kiállítás kapcsán – melynek címe A mindenség modellje volt –, egy látogató ugyanezt a kérdést tette fel. Észrevétele kísértetiesen hasonlított Bachorecz Ferenc hozzászólásához: „ha nem lenne kereszt egyik másik doboz tetején, bizony azt gondolnám, hogy trafóházak ezek” - bökött Czigány Tamás egyik modelljére.
Lehet, hogy már túlbeszéltem, de nem árt elismételni. Ez a vélekedés egyszerre két eszmerendszert gyúr öüssze. Az egyik a súlyosan félrefordított és félreértett sullivani paradigma, a form follows function eszméje, a másik pedig valamiféle építészetszemiotika tételezése, vagyis az abba vetett hit, hogy házak szövegszerűen olvashatok, és bizonyos esetekben építészeti jelek halmaza a szemantika szintjén legalább is a „templom”, jelentését adhatja ki.
Kezdjük az elsővel: túl azon, hogy Louis Sullivan a forma követi a funkciót passzusát egy nagyon költői, termékeny analógiaként értette, a modernista félremagyarázása azt implikálta, hogy előre beazonosítható formája van nem csak egy nappalinak, WC-nek, dolgozószobának, hanem egy lakóháznak, egy középületnek – esetleg egy templomnak, vagy kápolnának is. A történeti építészet formarendje persze részben erősíti ezt a vélekedést, hisz’ a templomok tényleg olyan templomosan néznek ki, de a historizmus idején, különösen a városi lakóházak palotahomlokzatai mögött már bizony erősen osztott lakásokat, a gangra befordulva pedig spekulációból kinövő – ha hinni lehet a korabeli leírásoknak – nyomortanyákkal találkozunk. A történeti építészet utólagos és sűrített ismerete – az ahogy intellektuális konstrukcióként valahogy rendszerezzük, sorrendbe állítjuk a darabjait – részben tehát azért is hordozza az olvashatóságot, mert a történeti osztályozással részben mi, utókor írtuk az egyes épületekbe az értelmezéseket. Amit persze utólag könnyű is elolvasni. Ebből a szempontból is érdekes a quattrocento templomterveire gondolni, amelyek erőteljesen klasszicizáló részletekkel, timpanonokkal és az ideálisnak tekintett centrális elrendezéssel masszívan átírják a romanika és a gótika hosszházas templom-képét. Az imént arra utaltam, hogy mi, utókor tökéletesen egyazonosnak látjuk a Notre Dame és a San Giorgio Maggiore „templomszerű minőségét” habár elég egyetlen „elfogulatlan” pillantás is elegendő, hogy lássuk: úgyis mint „házak”, és úgyis mint építészeti jelek összessége: távolról sem hasonlítanak egymásra.
És éppily messzire esik azoktól Le Corbusier Ronchamp-ja – és amennyiben nem túlzás ebben a sorban említeni – a debreceni kápolnatervek.
Folytatva a másodikkal: a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben rendkívül termékenyek voltak a szemiotikai kutatások, és a puszta ténye annak, hogy a tudományterület a kultúra egészét kommunikációként fogta fel, megszülte az építészetszemiotikát is. Ami Umberto Eco antik oszlopról szóló tanulmányán – és még tucatnyi hasonlón túl – már a nyolcvanas évekre meghozta azt a kiábrándító felismerést, hogy a vizsgálati módban rejlő intellektuális pontenciálon túl, azért az építészet nem transzparens, nem elleplező műfaj. Vagyis nincs a homlokzatokba és a tömegekbe írt olyasfajta történet, amit a szemiotika eszközeivel fel lehetne fejteni; a betűkkel ellentétben nem azonosíthatóak egyértelműen olyasfajta építészeti jelek, amelyek „független” történetként, a ház szövegszerű olvasatát tenné lehetővé.
Amikor tehát egy-egy házon a lakóházjelleget, „templomos” jelleget kérjük számon, nem teszünk mást, mint eme szövegszerű olvashatóságot várjuk el a házon.
Van egy harmadik aspektus is, amely kicsit túlmutatva ezen a konkrét példán, magát a kritikai stratégiát érintené. Külső szemlélőként feltenni azt a kérdést, hogy mi ebben az építészet?, vagy mi ebben a templomos? – illetve az efféle kérdések mögött lappangó előzetes ítéletet például Makovecz Imre esetén kijelentő módban megfogalmazva: „ez nem építészet” (hanem valami más), nos eme eltérő „szemantikai” fordulatok azért „igazságtalanok”, mert egyben azt is implikálják, hogy a) létezik konkrét, definitív építészet- és templomalakzat, továbbá hogy b) a kérdező eme definitív építészet- és templomalakzat „tudásának” birtokában is van. Én senkit nem szeretnék megfosztani egy efféle tudás érzésétől, pusztán annyit szeretnék rögzíteni: jelenleg az építészet kurrens definíciói a mezőn sétáló emberektől (Sou Fujimoto) „művészet és tudomány holisztikus egységéig” terjed (Vidor Ferenc).
Bachorecz Ferenc által felvetett stratégia, amellyel távolról sincs egyedül, NEM valamiféle magyarázatot vár el. A kérdés feltevésének módja már sejteti: egyetlen válasz létezik: az, ami a kérdező fejében van. Bachorecz Ferenc sem vár választ a kérdésére, hanem megválaszolja: nem. Egyikünk sem ismerné fel ezekben a házakban a kápolnát. (Megjegyzem: akkor sem dől össze a világ.) Megingathatatlan belső tudásra támaszkodó retorikai kérdések ezek, melyek nem kívánnak dikurzust. Hogy én ezekbe mégis belebonyolódom: legyen az én bajom.

Ezzel együtt értem Bachorecz Ferencet, jómagam is efféle posztulátumok mentén tanultam az építészetet. Amit ez a rövid poszt meg akart fogalmazni, pusztán annyi, hogy maga a kérdés vált értelmetlenné. Az olyasfajta „új” tervezéselméleti fogalmak mint atmoszféra vagy szakralitás, egyenlőre felfüggesztették annak létjogosultságát, hogy egy templomot a szó fizikai értelmében „kívülről” szemléljünk. Más kérdés persze, hogy egy makettekről készült film csak ezt a szemléletet teszi lehetővé, mint ahogy az is igaz, hogy e nagyléptékű, levehető tetejű és oldalfalú makettek épphogy az alapfeltételként tekinthető „belső” tervezői pozíció megteremtése érdekében készültek. Amennyire tudom nem csak „vizuális mankóként”, hanem folyamatos munkamódszerként.