Macskák

Pista Bá’ Bachmann apja volt. Kellemetlenül átható kék szeme volt az öregnek. Nagy göbös kezei voltak, hatalmas kidudorodó bütykökkel, felszarusodott körmökkel, eres kézfejjel. Rövid szakálla volt, a szőrszálak összefonódtak az arca ráncaival. Az öreg napi hatvan szál mezítlábas Gitanes-t szívott, csutkáig, az utolsó slukkoknál azt vártam mikor tűnik el a parázs a szájában. Jó volt az Öreggel beszélgetni. Kicsit olyan volt, mintha egy homályos ablakon néztünk volna keresztül, a vonásai mögött ott volt a Petya, és persze fordítva, Petya arcán ott tükröződtek az öreg vonásai. Néhányunknak elváltak a szülei, ezért én is, Szilvió is szerettünk elutazni a Csíkbe, hogy a Pistabával dumáljunk. Afféle apapótlék volt, irigyeltük is a Bachmannt rendesen. Petya negyvenedik születésnapját ünnepeltük, elő is került valami szatmári kerítésszaggató. Ahogy kell, ilyenkor meglazulnak az emlékek, kérdeztük is az öreget, hogy lett a Petya olyan, amilyen…

- Nézzétek… mondta, a Péternek jó keze volt mindig, ügyesen rajzolt, de miután lediplomázott, azt vettem észre, hogy kezd elpuhulni. Volt akkor egy közös munkánk, egy kis templom munkáit kaptam meg: Peti volt az építész, én meg a belsőt faragtam. Én mindennap hajnalban kelek, hatkor már az irodában voltam. Peti viszont tízre járt, egykor már elment ebédelni, mikor visszaért, tompa volt, nem fogott az agya. Egy este aztán leültem vele beszélni. Megmondtam neki kerek perec, hogy ez így nem megy. A művészet – az öreg ugyanis szobrász volt – nem erről szól. Nem lazítunk, meg dumálgatunk, meg ebédelgetünk naphosszat, hanem ha akarunk valamit csinálni, azt megcsináljuk. Én nem értek az építészethez, de biztos, hogy ott sem lehet lazsálni… Ezt aztán komolyan vette… pár nap múlva már ő is hatra járt…
Az öreg nemsoká lefeküdt, és persze kérdeztük a Petyát, hogy tényleg ezt mondta-e? Bachmann a diplomázó súlyából addigra tizenöt kilót fogyott. Csontos, szíjas faszi lett belőle, napi negyven szállal szívott valami istentelen büdös román cigiből, amit a gyerekkori spanjai direkt az ő kedvéért csempésztek az országba. A nyakán csak lötyögtek, de a vállán meg feszült az összes inge.
- Hát… kezdett bele, ez valahogy tényleg így volt… egy nap Édesapa lehívott ebéd után, hogy döntsek. Hogy döntsem el mit akarok, ebédelgetni, vagy építésznek lenni. Mert – és esküszöm így mondta, tele hassal nem lehetsz jó építész. Művészetet csak úgy csinálhatsz, ha átéled… ha eszel, kikerülsz abból a dimenzióból, hogy mélyebben megérts dolgokat, mert elálmosodsz. Úgyhogy ne egyél… Erre én, de Édesapa, de mit csináljak, ha éhes vagyok?
- És? Erre mit mondott? – kérdeztük.
- Azt, hogy akkor szívjak el egy szál cigit. Azóta tolom a napi negyvenet.
- Azért ez kemény volt nem? - kérdeztem
- Hogy kemény? A lófaszt kemény! Válaszolta Bachmann miközben tényleg attól féltem, hogy lefejel. - Tudod ki volt kemény? A nagyapám, az nem mondom, az igen, az kemény volt. Emlékszem, nyár volt, kis porbafingó voltam, szóval egyik nap hív, hogy gyere csak ide Petikém, no nézd milyen helyesek a kiskutyák… el tudod képzelni? A Hattyú, a kuvaszunk hetet kölykedzett, esküszöm, mint a mesében, a nagyapám meg – lehettem vagy tíz éves, inkább kilenc, szóval odahív a nagyapám, hogy jöjjek megnézni kölyköket. Hogy milyen szépek, hogy válasszak ki kettőt… én meg, érted, a fasz se tudta mit akar az öreg, ráböktem kettőre, hogy nézd papa ezek milyen szépek. Ő meg válaszolt, hogy nagyon ügyes vagy kisonokám, így óval, onokám, helyes az egyik, amit választottál, de ez a másik kicsit suta, nézd csak, itt van ez, ez sokkal erősebb, azzal kiveszti a kezemből a másik kiskutyát… el tudod képzelni milyen egy kis kuvasz? Helyes kis csoffadt fehér gombóc… oszt a kezembe nyom a nagyapám egy másikat… én persze örülök, játszanék velük, amikor azt mondja, ugyanmá’ kisonokám, hozz egy vödör vizet… én meg lelkesen, érted, hogy majd biztos megfürdetjük a kiskutyákat, vonszolom a vödör vizet, csillogó szemekkel kérdem, hogy mi lesz papa, megfürdetjük őket? Az öreg nem mond semmit, csak sejtelmesen mosolyog, hogy majd meglátod. Amikor odaérek, megfogja az öt másik kutyát és belenyomja őket a vízbe… én meg kérdem, hogy mi ez papa, úszni tanulnak, nyúlnék be utánuk, hogy segítsek nekik, ő meg üvölt rám, hogy hozzájuk ne nyúljak, ezért én csak nézem, hogy a kiskutyák vonaglanak, meg jön az orrukból a buborék azt egyszer csak szépen lassan abbahagyják… látod kisonokám, mondja az öreg… ez a természet rendje… szóval az öreg kurva kemény volt, tán fel is pofoz, ha félre merem fordítani a fejem, de Édesapa… ő nem az… ő csak mondja…

Kezdtem dühös lenni a Petyára, mert azt éreztem mindezt csak azért mondja, hogy belerondítson abba az imádatba, amit a Szilvióval éreztünk a faterja iránt. Mielőtt ki tudtam volna nyitni a számat, folytatta:

- Tudod, az a sok faszság, amit csinál az ember… egyszer visszahull a fejére. Már egyetemre jártam, amikor hazamentem, friss volt a jogsim, toltam a Ladának, majd széjjel szakadt, amikor jön a nagyapám, elég rozzant volt már akkor az öreg, hogy lenne itt négy kiscica, el kéne őket tenni… érted… így mondja, hogy eltenni őket. Tudtam, hogy a vödrös sztori után ezt én még egyszer nem csinálom meg, ezért inkább betettem a kicsiket egy dobozba, az anyósülésre. Lehúztam az ablakokat, lassan gurultam, és amikor láttam egy-egy nagyobb portát fogtam kivágtam őket ez ablakon, szépen egymás után, jobbra és balra, mondván talpra esik, majd lesz vele valami… de ne félj, visszakaptam… egyetem után pár évvel… Már mindannyian itt laktunk a Duna mellett, amikor egyik reggel valami iszonyú vernyákolást hallok… megyek ki az utcára, és látok egy dobozt úgy befúródva a bokor alá, benne hat kismacsekkal, látszott hogy a faszi dobozostul vágta ki őket a kocsiból, menet közben, ahogy annak idején még én a Csíkbe, csak dobozostul, érted úgy be voltak fúródva a bokorba, úgy kellett kirángatnom… persze jön Édesapa, hogy fiam, ezt el kell intézzed, de neki is csak a szája járt Ő meg nem csinálta volna, engem küldött le a sufniba ásóért. No találtam is egy egykezes ásót, gondoltam, hogy majd azzal én agyonvágom ezeket a dögöket… érted, odamegyek, szomszédok még sehol, gondoltam pár gyors mozdulat. Hát egy faszt. Először így fogtam az ásót, és félkézzel csak úgy odapróbáltam az egyik macska fejéhez, hogy mekkorát is kellene lendítsek…, a macsek feje meg csak úgy huppogott, rugózott az ásóvas alatt, fel sem ébredt. Gondoltam egy kicsit magasabbról kéne lendíteni, de akkor is még csak próbáltam az ívet érted.
Ahogy elképzeltem, ahogy a macskák feje rugózik a vas alatt, tán kínomban is, de könnyesre röhögtem magam. Bachmann persze rossz néven vette, hogy a tökömet röhögsz GidA? Vertél már agyon macskát? Egyáltalán nem könnyű, szóval következőnek így csuklóból már meglöktem az ásónyelet, vagy tíz centiről. A macskának koppant egy kicsit a fején, de az meg baszki erre felnyújtja a nyakát és elkezd dörgölőzni az ásó éléhez, meg elkezd dorombolni azt hitte játék.
Én erre meglengettem az ásót vagy húsz centire, és odabasztam vele, de bizonytalan lehettem, mert csak koppant a vas a nagyobbik fején, és az még akkor is csak egy ilyen hangot adott ki, hogy vrrrráááu… és feszt dörgöli a pofáját az ásóhoz… Akkor már tudtam, hogy ezeket én nem fogom eltenni… a legnagyobbikat a kisfiamnak adtam, a maradék ötöt meg becsomagoltam szépen a kocsiba, meg nem álltam Pomázig és ott betettem csórikáimat egy istállóba… jók lesznek istállómacskának.
Az, hogy én ergya vagyok, azt tudom, de nem mondd, hogy Édesapa kemény, mert kurvára nem az… rám bízta volna a vasárnapi macskaölést, mert gyomra neki sem volt már hozzá…szerintem sose volt. Nem úgy, mint a nagyapámnak.