Munkanapló - I.

Álszerénység lenne negyedórával illetni, mert tán egy jó órányi is volt ama Andy Warholos „dicsőség”, ami nekünk jutott a Biennále kapcsán. Ettől függetlenül persze tény, hogy ennek az órának lassan az utolsó perceihez közeledünk. Anélkül, hogy alulértékelném a szerepünket, biztos vagyok abban, hogy a Magyar Pavilonban 2010-ben rendezett kiállítás azonnal aktualitását fogja veszíteni, mihelyst ez év végén kiválasztják a következő mustra nyertes projektjét. Anélkül azonban, hogy túlértékelném szerepünket, abban is biztos vagyok, hogy azon túl is érvényesek lesznek a tavaly nyári biennále tanulságai, eredményei, legfeljebb redundáns lesz arról beszélni. Ez az idő azonban még nem jött el, ezért kiírnám magamból az elmúlt másfél év élményeit.

A nemzetközi és a 2002 óta tartó hazai gyakorlatnak megfelelően Magyarországon is pályázat útján választják ki az építészeti és művészeti biennálék kurátorait. A 12. mustrára 2009 szeptember 24-én írta ki a pályázatot a Műcsarnok, hivatalos beadási határidőként pedig november 9-e jelöltetett meg. A korábbi évek rendszerével szemben ez a kiírás két és fél hónappal több időt hagyott az érdemi munkára. Két évvel korábban összesen negyven munkanap állt rendelkezésre, melybe a karácsonyi ünnepek és az újév is rendesen beletenyerelt. Ekkor az időzítés sem volt ideális, 2008-ban ugyanis csak márciusra lett eredmény, ami akkor joggal vetette fel, hogy Magyarország egy kész, már letesztelt projekttel jelentkezzen a biennálén. Felette feszes határidővel valósult meg Julius Gyula projektje, amit személy szerint szerettem, de – mivel azon a pályázaton Csanády Pállal (ex-Alaprajz, jelenlegi Metszet főszerkesztő) már indultunk –, egy picit azért csalódott voltam. Akkor született is egy terapikus dühöngés, ami így szólt:

Bazdmeg. Bazdmeg. Bazdmeg. Már megint hülyének néznek, már megint szóvirágokkal etetnek, és már megint becumiztunk egy biennálét, mert Petrányi Zsolt, Bojár Iván András, Z. Halmágyi Judit és Nagy Bálint szimplán és egyszerűen nem bírja elviselni azt, ami itthon van, ezért piedesztálra emelnek valamit, amit tizenhárom évvel ezelőtt nem harmincmillióból, de sokkal többől megvalósult egy helyen amit Floriadének, egy holland úriember által, akit Kas Oosterhuisnak hívnak.

Essünk túl a nehezén: két napja hüppögök, éjszakánként pedig de facto könnyesre harapdálom a párna csücskét afeletti frusztráltságomban, hogy nem mi – Csanády Pál és jómagam – nyertük a velencei biennále kurátori pályázatát. Macsó vagyok, tartom magam, de hiába kerültem ebbe a pályázatba, mint Pilátus a krédóba, már pusztán amiatt, hogy éjszakáztam annak érdekében, hogy ez az anyag összeálljon - hogy belső kapcsolatait, struktúráját és posztmodern utalásait is sikerüljön átlátnom annyira, hogy végül kellően megszeressem ahhoz, hogy ne csak megvonjam a vállamat, amikor jön a telefon: Julius Gyula. Nehéz a „vesztes” pozíciójából jó fejnek lenni, ha bárki úgy érzi: az alant következő írásban ez nem sikerült, akkor csak annyit, bocs, megpróbáltam; minden erőmmel ezen voltam.

Amikor Csanády Pállal eldöntöttünk, hogy indulunk a Velencei Építészeti Biennále pályázatán akkor – talán mindkettőnk szakmájából adódóan néhány alapkérdést azonnal eldöntöttünk. Az egyik ilyen a kiállítás alapanyaga volt. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy ma milyen transz-, meta-, és paraépítészeti jelenségek léteznek, hogy ezeket hogy mérik a piacon, sőt azt is tudjuk, hogy ezek mennyiben; illetve mennyiben NEM alakítják az építészet analóg testiségét. Légyenek bármily szerethetőek is ezek a jelenségek, kardoskodjak személy szerint mégoly erősen az építészet határvonalainak a definíciókat elutasító, diszkurzív alapokon történő feloldásáért, ettől függetlenül egyet értettem azzal a döntéssel, hogy a pályázatunkban kiállítás alapanyagaként – lehetőleg a kortárs építészeti jelenségeket, magyarán a házakat tegyük meg. Nem valamiféle kulturális misszió, pláne nem dac, sokkal inkább a pozíciónk predesztinált erre mindkettőnket. Már a kezeink között átfutó képanyag okán jómagam ugyanis hajlamos vagyok könnyen szabdalható, materiális adottságként tekinteni a magyar építészetre.

Kicsit olyan ez, mint az egyszeri hírszerkesztő: tudja, hogy sokkal nagyobb hír az, hogy Monica Lewinsky orálisan illette Bill Clintont, mint az, hogy Orbán Viktor kolbászt töltött, vagy, hogy Gyurcsány Ferenc lefutotta a fél-marathont becses nejével, de mit csináljunk? Nálunk ez van. Ez a hír, ebből kell gazdálkodni. Folytatva az analógiát: időről időre elhányhatjuk magunkat annak kapcsán, milyen építészet is van ma Magyarországon, élvezettel verhetjük el a port önmagunkon – és én bizonyára többször is leszek, mint ahogy tán voltam is első mindannak relativizálásában, hovatovább kifigurázásában hogy – hogy ti. milyen poros újdonságokkal is jelentkezünk; mégis, ettől függetlenül érzelem- és értékmentes döntés kérdése, hogy mit is mutatunk be önmagunkból egy építészeti kiállításon. Ehelyütt a döntés az volt, hogy építészetet mutatunk be.

Alig telt el három év és már most történelmi allúziói vannak ennek a szövegnek, amiből egy nagyon fontos üzenet kiolvasható volt: úgy éreztük – és evvel nem voltunk egyedül –, hogy 2007-ben voltak házak, melyekből lehetett volna válogatni; volt egyfajta habzás a bírósági épületekkel kezdve, a villákkal és az egyetemi fejlesztésekkel befejezve, amiből lehetett volna egy amolyan finnes, építészes kiállítást csinálni.

Ez az érzet két év alatt – szerintem nem csak bennem, hanem a teljes szakmai közösségünkben – alapvetően változott meg. Noha 2008 novembere óta hallatszanak sirámok, hogy vége a szakmának, az akkori kreditválság első hulláma „csak” azokat a műhelyeket érintette, melyek kizárólag irodaház-projektekre rendezkedtek be. Ahogy a környezetemben láttam: 2009-et családi házakból, futó projektekből, és nem utolsósorban az EU-s pénzekből gazdálkodó önkormányzati beruházásokból túl lehetett élni. 2010 aztán bezúzott. 2011, ha hinni lehet a már tavaly is fokozhatatlannak tűnő apokaliptikáknak már tényleg a vég. Egy biztos: az egyetemi vándorlások párjaként elindult egy olyasfajta emigráció, melynek során jegyzett, neves fiatal építészek hagynak hátra csapot, papot, barátot és családot, mert itthon úgy érzik, nem tudnak megélni. Mászkálás szerencsére egyre nagyobb az elmúlt időkben, de ez egy strukturálisan új jelenség, amely hazai egzisztenciák végleges bedőlését jelenti.

Nem véletlen, hogy a 2010-es biennále-pályázaton én is – mi is – alapvetően megváltozott lelkülettel indultunk el.

(Folyt. köv.)