Munkanpló - II.

2009-ben a kiírás időpontjában csak a főkurátor, Kazuyo Sejima neve volt ismert, a biennále mottójaként jelölt „People meet in architecture” programja pedig a hazai pályaművek értékelésének időpontjában, november utolsó hetében került fel a biennále hivatalos honlapjára. Nem csak Magyarország, hanem a Giardiniben kiállító összes nemzet számára rendkívül éles kérdésként merül fel az, hogy hogyan reagáljon a helyi program a nemzetközire. Az üzemezés szempontjából két lehetőség adódik. (i) Amennyiben a nemzeti pavilonok kurátori pályázatai megelőzik a nemzetközi programot, akkor jó eséllyel jöhetnek létre kiforrott kiállítások, melyek koncepciója esetleg nem illeszkedik a későbbiekben közzétett mottóhoz. (ii) Amennyiben viszont a nemzeti pavilonok pályázatai „bevárják” a központi tematikát, bármennyire is „harmonizáló” programmal jelentkezik egy-egy kurátor, az időeltolás következtében szűkké váló határidők veszélyeztethetik egy igazán érett kiállítás létrejöttét. Megoldást ebben az esetben valóban csak a „készen kapott” anyagok installálása jelenthet. A hazai építészet-kulturális szcénában ugyanakkor elvétve lehet találkozni olyan, kutatásokon alapuló projektekkel, melyek bemutatásával installálásával rendre példát mutat például Belgium, Hollandia, vagy Dánia pavilonja.

A fenn vázolt anomáliákkal együtt is úgy vélem, hogy a jövőben erősíteni kell azt a gyakorlatot, amely a magyarországi kiírást az elképzelhető legkorábbi időpontra helyezi. Egy ilyen döntéssel természetesen jár némi bizonytalanság, azonban ezt ellensúlyozhatja a főkurátor neve és munkássága, melynek ismeretében sem a zsűrinek, sem a pályázóknak nem lenne szabad nagyot tévednie.
Kazuyo Sejima főkurátor személye sejtette azt, hogy (i) a 2010-es biennále mindenképp el fog fordulni a nagy nevek kultuszától és szakítani fog avval a 2002-ben intézményesülő hagyománnyal, amely a sztárrendszer egyik intézményeként tekintett a kiállítás műfajára. Reális alapja volt továbbá annak is, hogy (ii) a kiállítás-reprezentációkban az utóbbi évtizedben dominánssá vált interaktív-digitális technológiák esetleg az analóg megközelítéseknek adják át a helyet. E vélekedéseink utóbb helytállónak bizonyultak.

A pályázaton történő indulás egyetlen feltétele a kielégítő angol nyelvtudás volt. A 2008-as megmérettetéstől eltérően a kiírás a lehető legszélesebbre tárta a kapukat: egy pályázat sikerének éppúgy nem volt adminisztratív feltétele a leendő kurátor építészeti végzettsége, mint ahogy nem jelentett akadályt a kiállítás-szervezési gyakorlat hiánya sem. Ezen a pályázaton bárki részt vehetett, akinek volt valamilyen gondolata a magyar vagy a nemzetközi építészet alakulásáról, esetleg a kettő kapcsolatáról. Rendkívül fontos kiemelni, hogy az építészeti tervpályázatok gyakorlatától eltérően, ahol a regisztrációs díj nem ritkán eléri az 50.000 forintos összeget is, a Műcsarnok által meghirdetett pályázat – ingyenessége révén – bárki számára elérhető. E hatalmas lehetőségtéren túl – gyakorló kritikusként és építészteoretikusként erkölcsi kötelességemnek is éreztem, hogy időről időre ezen a fórumon is fogalmazzak meg koncepciókat a kortárs építészetről. Ez 2009-ben úgy sikeredett, hogy egyszerre két pályázaton is elindultam; Marcival egy építészet előtti, Csanády Pállal pedig egy építészeten túli problémával.

A második projekt többszörösen terhelt volt. Nem tűnt rossz választásnak az, hogy az év elején, 2009 márciusában a Modemben rendezett templomos kiállítás anyagával pályázzunk Velencére, csakhogy ez az anyag több kérdést is felvetett nemzetközi kontextusban. Míg itthon rendkívül pontosan definiált érvényességi köre volt egy ilyen tárlatnak, számomra bizonytalan volt az, hogy szűrés nélkül, ugyanez az anyag mennyire képes Velencében is megállni a helyét. Néhány templom – makettek hiányában – már Debrecenben is aluldefiniált volt, velencei bemutatásuk pedig olyasfajta installációt feltételezett, melytől igencsak ódzkodtam. Történt ráadásul, hogy egy templomos konferencia során Heinz Tesar is végignézte az anyagot. Én a háttérből figyeltem az arckifejezését, miközben debreceni kollégáim magyarázták neki a látnivalókat. NAGYON, NAGYON, NAGYON tanulságos volt látni metakommunikatív reakcióit. Most sem akarnék ebből messzemenő következtetéseket levonni, de látszott: az ő építészeti horizontjától igencsak messze csapódtak be templomaink színe-java. Ebből is okulva, a biennále-pályázatra ezért bátor kézzel válogatott anyag viszont olyannyira szűk lett, hogy úgy Pali, mind én is, egymással nem feltétlenül korreláló, saját mániáinkkal bővítettük tovább a tematikát, amelyből így némiképp furcsa, széteső hibrid lett. A magyar templomok, a török EU-s csatlakozás kérdése, illetve egy minaret-szerű torony építése már külön-külön is elég muníciót adott volna. Engem vonzott az építészettel okozott európai politikai botrány gondolata, ennek alapjait ugyanakkor nem dolgoztuk ki eléggé, így a pályázat inkább tűnt ízléstelen blaszfémiának. Ne csűrjük: hiányzott a tiszta gondolat, és ez már a pályázat készítése alatt is nyomasztott.

Ebben a lelkiállapotban mentem el egy zágrábi konferenciára, ahol Aaron Betsky volt az egyik felszólaló. Előadása részben avval a kérdéssel foglalkozott, hogy mitől lesznek a jól sikerült kortárs házak helyiek? Mi tesz ljubljanaivá, zágrábivá, bécsivé vagy jellegzetesen budapestivé, csaknem beazonosíthatóvá egy házat? Miközben ezt hallgattam, megszületett bennem a felismerés: akármit is csinálunk a magyar pavilonban, annak beazonosíthatónak kell lennie: reflektálnia kell arra, hogy milyen, mit jelent ma Magyarországon építésznek lenni. Amint hazaértem, evvel az illuminációval írtam egy levelet Marcinak, hogy hagyjuk a világmegváltó hőbörgést, induljunk el ketten ezen a pályázaton. Hétfőn reggel, amikor a szokásos debreceni utunkon kocsiba ültünk, Marci szinte azonnal kibökte, hogy mindenképpen a vonallal kell foglalkozzunk. A koncepciót pedig a BorderLINE-ra kell felfűznünk. (Ekkor kezdett el működni Marci Siza-élménye - A big Graphic please! -, melyről már írtam.) Szerencsés véletlenként segített az is, hogy Marci A vonal címmel írta meg DLA értekezését, nekem pedig – noha Marcelnél kevésbé transzcendens a gondolkodásom – van egy regénykezdeményem, ugyanezzel a címmel. (Ebben építészek a főhősök; szex, szerelem, munka utáni öldöklés – nem feltétlenül ebben a sorrendben –, a zsáner valahol az archipornó és az archihorror határmezsgyéin landol. Van benne misztikus szál, még az ufókat kell valahogy beleerőltetnem és érzem: műfajt teremtek. Csak győzzem mondattal.)

Folyt. köv.