Ennek eredményeként heterogén szempontrendszer jött létre, amely szerint a sikeres pályázat invenciózus, megközelítésében friss, új látásmódokat mutat be, továbbá olyan építészeti gondolatsort fogalmaz meg, mely egyszerűségénél fogva jól bemutatható és elfogadható. Somlyódy Nóra arra hívta fel a figyelmet, hogy gazdasági világválság, cigánygyűlölet, erősödő szélsőjobb és a jövőt árnyaló komor kilátások atmoszférájában próbál Magyarországon boldogulni mindenki, aki építésznek tartja magát. Szavai az építészetet olyasfajta médiumként körvonalazták, amely Velencében véleményformáló erőként tűnhet fel. Pásztor Erika Katalina pedig azt hangsúlyozta, hogy „alulról szerveződő, civil attitűdre, egyszerű, magától értetődő, helyi (építészeti) jövőképre, nyilvánvaló társadalmi problémákra megoldást jelentő kreatív, autentikus, öko-tudatos designra, gondolat/folyamat indukcióra, humorra, egy kis radikalizmusra és merészségre lenne szükség, hozzátéve, hogy a periferiális helyzet adottság, de egyben lehetőség is.”
Ezeket az álláspontokat tovább árnyalta az elmúlt évek, 2006 és 2008 magyar szereplése. A Kína globális jelentőségének megnövekedését és a tömegtermelés elterjedésének jelenségét vizsgáló, 2006-ban megvalósult „Re:orient – A rejtett hálózatok architektúrája” kiállítás csapata több ezer távol-keleti játékból építette fel kreatív és innovatív installációját.
2008-ban a japán-svájci-magyar építész és szoftverfejlesztő doubleNegatives Architecture csoport és Július Gyula képzőművész, kurátor együttműködésében jött létre a „Corpora in Si(gh)te” című kiállítás. A Giardini park környezetét érzékelő, virtuálisan felépülő és folyamatosan változó struktúra látványként jelent meg a pavilonban.
Ezekből az előzményekből sejtetni lehetett – és a zsűri tagjaival utóbb folytatott informális beszélgetések meg is erősítették –, hogy a bírálók 2006 és 2008 magyar szerepléseinek termékeny határterületei után 2010-re olyasfajta projektet vártak, amely szorosabban kötődik a szakmagyakorlás hazai hagyományaihoz és némi távolságot tart a digitális technológiáktól.
A zsűri szempontrendszere – a fentieken túl – tehát meglehetősen heterogén volt, elolvasva ajánlásokat, jómagam képtelen lettem volna elgondolni olyan konceptet, amely az összes szempontot kimeríti. Egyszerűbbnek tűnt ezért részleteiben NEM foglalkozni mindevvel.
2009-ben a fenn tárgyalt, egy pályázó pozíciójában inkább csak vélelmezhető, semmint felmérhető körülmények és előzmények mérlegelésével indultunk el Ferencz Marcel kollégámmal a pályázaton, amit végül – hatalmas megtiszteltetésként – az általunk jegyzett BorderLINE Architecture koncepciója nyerte meg. Máig meggyőződésem, hogy ebben a legnagyobb szerepe annak a filmnek volt, amit Ferencz István közreműködésével Marci forgatott le, és erre a programra aktualizáltunk.
A kiállítás összeállításakor nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a gazdasági környezetet, amely az évtized második felére a magyarországi építést is meghatározta. A 2000-rel Magyarországon is elinduló építési hullám, amit – minőségétől függetlenül – a Nemzeti Színház, a Budapest Sport Aréna, a Művészetek Palotája, a Terror Háza, a Millenáris Park, a pécsi, győri és debreceni bírósági épületeinek átadása jellemzett, nos ez a hullám drámaian elcsendesedett 2007-re. Épphogy a gazdasági válság okán következett be az, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, az hogy például egy befejezetlen épület csontváza álljon a városképileg meghatározó Duna parton. Felettébb ellentmondásos helyzetről van tehát szó. Ezt az ellentmondás a hazai lehetőségek és az építészet ügyét kísérő, rendkívül felfokozott nemzetközi érdeklődés között feszül. Ez az érdeklődés – különösképp egy velenceihez hasonlatos fesztivál keretei között ráadásul szükségképp a látványosságra, meghökkentésre, spektákulumra irányul. Márpedig egy efféle spektákulum létrehozása éppúgy a függvénye az adott országban zajló építésnek és építészeti minőségnek, mint ahogy függvénye a rendelkezésre álló téri és anyagi kereteknek. Úgy véltük, hogy az elmúlt két év látványosan visszaeső építési aktivitásával a háttérben egy hagyományos „építészetes” építészeti kiállítás, amely a fotók, makettek, tervek médiumait installálja, olyasfajta versenyt fogad el, amelyben a hazai építészet a fenn tárgyalt okok következtében eleve hátrányban indul. Konkrét építészeti alkotások bemutatását elutasítva ugyanakkor határozott célunk volt az, hogy a hazai építészeti lét olyasfajta metszetét tárjuk fel, amely a jellegzetesen magyar vonatkozásai mellett megfeleltethető a nemzetközi napi gyakorlat bizonyos aspektusainak is.
Az általunk javasolt koncepcióban a magyar pavilon installációja ezért az építészeti gondolat origójaként nem a Házat, hanem a Vonalat határozta meg. Radikális egyszerűsítéssel a Vonalat tekintettük az építészet alapelemének, teremtő alapanyagának, melynek meghúzása, megtalálása egy olyan térben történik, mely nem magyar vagy nemzetközi; nem laikus vagy szakmabeli; nem földrajzi vagy utópikus, hanem univerzális. A kiállítás szellemi középpontja arra – a természetesen szubjektív – vélekedésre épült, hogy a Vonal által képviselt univerzália az imént felsorolt, de különösen a magyar vagy nemzetközi ellentétpárja felett áll
A Magyar Pavilonban megjelenő kiállítás célja az volt, hogy visszavezesse a látogatót az építészet és az emberi létezés alapélményéhez, a vonaloz. A címben szereplő BorderLINE kifejezés – éppúgy vonatkozik a határosság földrajzi érzetére, mint ahogy vonatkozik az építészeti technikák felhasadására, vagy mint ahogy vonatkozik a vonal és a tér, a rajz és az építészet születésére, az itt és az ott problémájára.
Mivel a kortárs hazai építészet jelenkori alakulása némiképp kétségessé tette, hogy sikerrel pályázhat-e Magyarország a nemzetközi szakközönség figyelmére, izgalmasabb tűnt az a vállalkozás, amely tehát az építészek rajzait, rajzolási technikáit és általában az építészet alapegységének tekinthető vonalat állítja a középpontba. A magyar pavilonban ezért nem a szokásos értelemben vett kiállítást, hanem egy olyan, egyedileg a helyszínre épített installációt képzeltünk el, amely az építészet elsődleges állapotát, egyfajta határhelyzetét mutatja be. Ezt a határhelyzetet az építészetet megelőző gesztus, a vonalak léte határozza meg. A vonalak térbelivé válásával a magyar pavilon terében egy olyan új teret képzeltünk el, amely a test és a tér, a grafikai ösztön és az építészet, valamint a valamint formák és tömegek közötti határterületekre (BorderLINE) utal. A cél az volt, hogy a kiállítás olyan univerzális nyelven szólaljon meg, amely konkrét építészeti alkotások minőségétől függetlenül az építészeti lét alapélményére reflektál. Ezt az alapélményt a koncepció egy vonal meghúzásában, illetve a rajzolás aktusában határozta meg. A rajzolást tekintettük annak a kvócéensnek, amely a hazai és nemzetközi gyakorlat nagy részét közös nevezőre hozhatja; a koncepciónk a rajzolást tekintette annak a közös térnek, melyben nem csak egy hazai és egy külföldi építész, hanem a „laikus” és a szakmabeli, az öreg és a fiatal is találkozhatnak.
Rendkívül fontos distinkcióként kell megemlíteni, hogy nem a szokásos értelemben vett rajzkiállítás, hanem a rajzolást mint folyamatot bemutató, problematizáló, illetve abból építkező installáció komponálása állt az elképzelésünk középpontjában.
A pályázat ugyanis – a későbbiekben szerencsésen bizonyított – hipotézisként fogalmazta meg azt, hogy az építészek nem házakat építenek; az építészek nem tereket alkotnak, hanem rajzolnak. Vonalakat rajzolnak számítógéppel, vonalakat tollal vagy ceruzával. Vonalakat, melyek puszta létükben még nem alkot(hat)nak tereket, mert szinte kizárólagosan csak kétdimenziós felületeken jelennek meg. A vonal – és vele együtt a rajz(olás) – tehát az őseredeti kifejezésmód egy építész számára. A kiállítás feltett célja az volt, hogy visszavezesse a látogatókat a kifejezés eme archetipikus – és mint látható –, az építészeti léttől voltaképpen függetleníthető módjához.
A későbbiekben finomodó pályázati koncepció ezért a rajzolás folyamatát bemutató – úgynevezett rajzinterjúk vetítésével, a vonalak fizikai manifesztumaként is értelmezhető fonalinstallációval, és rajzok kiállításával vélte fő tételének igazolását, hogy ti. az építészek még mindig rajzolnak. Hangsúlyozom, ez ekkor még hipotézis volt, ráadásul mindketten tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy kik azok az építészek, akik egyáltalán nem vesznek a ceruzát a kezükbe. Meggyőződésem ugyanakkor az, hogy kell valamiféle mély, megingathatatlan belső igazságként átélt tétel annak érdekében, hogy bármilyen projektet sikerre lehessen vinni. a mi belső "igazságunk" ez volt.
A hozzászólások rss-e.