Mélyen elszomorító volt olvasni ezeket a leveleket. Erdély verbális indulata hatalmas hallgatóközönség előtt tört ki, leveleit vagy többtucat, ebben a tárgyban alapvetően érintetlen barátjának, ismerősének, kollégájának – és no persze az összes pályázónak – is elküldte. Miközben nagyon sokáig nem derült ki – azon túl, hogy bejelentette, óvni fog: hogy konkrétan mi a baja? A sztori igazán akkor lett szép, amikor egy ilyen körlevél Bachman Gáborhoz – igen, az igazi Bachmanhoz – is eljutott és ő is beszállt a vitába. Félreértések és magyar-magyar félrefordítások sorozata; szűnni nem akaró indulat, javarészt perszer jogos, de semmiképp sem mai sérelmek korbácsolták a verbális extázis általam korábban nem ismert Csimborasszójára ezeket a szövegeket. A dolog felszínes nevetségességén túl elképesztő volt látni, detektálni azt, hogyan mennek tönkre alkotók az ellopott jövőjük és negligált múltjuk között őrlődve. Sok minden jellemezte ezeket a sorokat, de elegancia az biztos nem.
[Szigorúan szögletes zárójelben: eljutott hozzám egy hasonló körlelvél, melynek a magyar értelmiség színe-java, így Krasznahorkay László, és még jó néhány hasonló nagynevű értelmiségi is címzettje volt. Ez az oda-vissza válaszokból építkező levélfolyam Lévai Tamás Sanghaji Pavilonjával foglalkozott, azt a vádat megfogalmazva, hogy Lévai lelopta David Adjayénak a Londoni Design Weekre tervezett Tulipwood Pavilionját. Ez a levélfolyam olyasfajta állításokat is megfogalmazott, mely szerint Adjaye szerzői jogok megsértése okán több milliárd forintra fogja perelni a magyar államot. Mint ismeretes, a Tulipwood Pavilion 2009 szeptemberében egy hétig állt Londonban, megjelenésén túl a legnagyobb szenzációja az volt, hogy egy, a külső téri használatra alapvetően alkalmatlan, a puha amerikai tulipánfát (liliomfa nemzetségében van még egy, a kínai tulipánfa) tette meg szerkezetnek ÉS ornamensnek. A levelek zavarba ejtően azonos ikonográfiájú képeket mutattak Lévai és Adjaye házáról. A képek láttán néhány levelezőpartner - az eredeti levél szerzőjének sugallatára persze - plágiumot kiáltott. És eközben senki, de senki nem vette a fáradtságot arra, hogy megnézze az időpontokat: Lévai pályázata jóval a Tulipwood Pavilon debütje előtt lett nyertes...]
Az egyébként viszonylagos nyugalom mellett a projektet jellemzően kétfajta kritikai attitűd fogadta. Az internetes portálokon (építészfórum, hg.hu) névvel vagy név nélkül megszólaló kollégák észrevételei leginkább a névválasztást illették. A pszichológiában jelenleg egy meglehetősen súlyos tünet együttes nem-deskriptív meghatározására szolgáló ’borderline disorder’ formulája ugyanis felvetette néhány olvasóban annak a lehetőségét, hogy az installációt a betegség vonatkoztatási rendszerében fogják Velencében értékelni. Ez a félelem kétszeresen is indokolatlan volt. Egyrészt (i): 2002-ben, ugyancsak Velencében, a Next mottójával fémjelzett 8. nemzetközi mustrán az Izraeli Pavilonban ’borderlinedisorder’ címmel rendeztek kiállítást, amely az egyes települések, kibucok és a Krisztus előtti időktől pedig Izrael állam közigazgatási határmódosulásaival foglalkozott. Az egyes határ-eltéréseket a katonai egyenruhák terepszíneit alkotó barnával, zölddel és okkersárgával jelölték. A térképdiagramként jelentkező szabálytalan foltokat az épületet körbevevő molinóra nyomtatták ki, amely egyszerre reflektált a katonai álcahálókra, a megközelíthetetlenségre, a határokra és Izrael államot napjainkig meghatározó konfliktusokra. A nézők a kamuflázshomlokzaton keresztül vethettek egy-egy pillantást pavilon enteriőrjébe, miközben az fizikailag átjárhatatlan volt számukra. Az izraeli koncepció a ’borderlinedisordert’ „egyenesben” fordítva arra használta fel, hogy a fizikai határvonalak problémájához nyúlva egyszerre fogalmazzon meg utalásokat a hadiszerencse városalakító hatásaira, és érzékeltesse az itt és az ott, vagyis a fizikai határosság problémáját. A tünet-együttes nevének megjelenése akkor, egy sokkal direktebb helyzetben sem okozott problémát és elképzelhetetlen volt az, hogy nyolc évvel később egy jóval áttételesebb, ráadásul önálló program igényével fellépő projekt esetében egyáltalán felmerüljön. Ráadásul, és ez a második indok (ii): a velencei környezet egy építészeti kiállításnak a környezete, amely önálló inerciával, tehetetlenségi nyomatékkel és működési elvvel bír. A magyar projekt névválasztásának angolszász sokértelműsége az egyfedelű pszichológiai interpretáció helyett úgy tágította ki a projekt értelmezési horizontját, hogy az közben egy pillanatra sem szakadt el építészeti alapjaitól. Sőt, termékeny, javarészt a látogatók által megválaszolt és egyénileg frazeált talányt jelentett a név és a kiállítás tartalmának kapcsolata. Ezt segíthette az a szerencsés véletlen, hogy borderline névvel számos bár, kocsma, étterem, és még egy filmfesztivál is fut, viszont a BorderLINE Architecture koncepciójával először és egyedül Magyarország jelentkezett. Jelen sorok írásának pillanatában a Google kereső a fogalomra több mint tízezer találatot ad és ezek mindegyike a Magyar Pavilonban rendezett kiállítással kapcsolatos. (Összehasonlításként Forgách Péter elementáris kiállítása, a 2009-ben ugyancsak Velencében bemutatott Col Tempo, The W Project „csak” 1100 találatot ad.)
Noha a kritikák tárgya nem volt releváns, annál kérdésesebb volt azok éle, a megírásukat motiváló indulat. Kérdeztem is egy kollégámat, hogy (i) mindig ez van, és csak a helyzet miatt tűnik habosabbnak a verbalitás, esetleg (ii) ennyire nincs munka, hogy van idő a fogalmazás-készség javítgatására, vagy (iii) eljött az hóhérakasztás ideje: az éles nyelvem miatt megkapom a magamét. Utóbbi opciót egyébként nagyon nem szerettem: utáltam volna mártírként látnom akár Marcit, akár magam, ezért ennek lehetőségét csak félve vetettem fel. A kollégám megnyugtatott: mindig ez van. Nem vagyunk különlegesek. Ahogy visszaemlékszem az akkori időszakra, egy dolog hiányzott. Marcival mindketten tudtuk, hogy januártól őrületes szopóág következik, jól esett volna, ha december utolsó heteiben felhőtlenül tudunk örülni. Különösképp a személyeskedő kritikák vették el ennek lehetőségét.
Nevezzük bárhogy: tévedés, félreértés, tehetségtelenség vagy a másik oldalról: provincializmus, butaság és szűklátókörűség, ha egy-egy elem interpretációja, akár alkotói, akár műbírálói szempontból tragikus mellékvágányra fut, de ettől – hogy is mondjam: ontológiai státuszában tér el az, ha bárki – mint ahogy ez meg is történt –, például Marci családi hátterét kezdi felhánytorgatni. Míg az összes indulati kihívással együtt az előző kategóriát LEHET szakmai diskurzusként gravitálni, bár bizonyos estekben ez sem könnyű, addig az utóbbi eleve felfüggeszti egy efféle beszélgetés lehetőségét. Így nem találtunk módot arra, hogy tisztába tegyük: bármilyen rajzolással kapcsolatos kiállításnak két dologgal alapjáraton foglalkoznia KELL. Az egyik a nézők aktivitásának kérdése, a másik pedig a digitális technológiák kontextusa. A pályázatban az utóbbira reagált volna a tragikusan félreértett ceruzafal, amit végül technikai okok következtében mással váltottunk ki. Minderről kellett volna anno beszélgetni, de akkor nem találtunk stratégiát a hogyanra.
A szakmai kritikákra visszatérve: építészek egy szűk csoportja – a BorderLINE koncepciójától függetlenül – rendre, és majd az év végén is felteszi a kérdést a hazai biennálés szereplések kapcsán, hogy az mitől „magyar” és mitől „építészet”, sugallva azt, hogy a kérdező a Giardiniben az egyes nemzeti építészetekre lenne kíváncsi. Ez az egyébként általánosabb kulturális attitűdöt leplező kérdés kétszeresen is irreleváns. Irreleváns Velence kontextusában, ugyanis az egyes nemzeti építészetek legfőbb bemutató-médiuma nem a kiállítás, hanem az internet. Amennyiben egy kiállítás – eleve kérdéses vállalkozásként – a formális tájékozódás médiumává kíván válni, akkor azt befogadhatatlanul unalmas installáció építésével teheti csak meg. Az efféle installációkat rendszerint épp azok nem nézik végig, akik korábban a „tájékoztatás” eszméjét kérték számon. A mitől „magyar” és mitől „építészet” joker-kérdése épp attól megválaszolhatatlan, hogy Magyarország rendkívül összetett kulturális halmaz, sok minden beletartozik, ami egyaránt „magyar”. Mindeme megjegyzésekkel együtt a BorderLINE Architecture jellegzetesen magyar projekt. A hazai építészet erőteljesen ornamentális és grafikus jellege – függetlenül attól, hogy az organikus iskola vagy a modernek képviselőiről van szó – a hazai rajzoktatás magas szintjéből, az építészetet átszövő rajzi kultúrából ered. És mint ilyen nem feltétlenül unikális, de jellegzetesen magyar.
A névválasztást illető formális kritikákon túl a szakmai közösség – legalább is a hozzánk eljutott informális beszámolók tanúsága szerint – távolságtartó szimpátiával tekintett a projektre. A szimpátia gyökerei a magyarországi rendkívül magas rajzi kultúrának és a kortárs magyar építészet rajzba ágyazottságának volt köszönhető. A távolságtartás pedig abból – a 2009. december végén még megválaszolhatatlan – kérdésből táplálkozott, hogy hogyan, milyen stratégiával lehet a rajzolás folyamatát egy kiállítási környezetben megmutatni. Noha a pályázati anyagot a téma szeretete és relevanciájának biztos tudata segítette komponálni, a rendelkezésére álló egy hónapnyi határidő az többi pályaműnél is csak hasonló, vázlatos megoldások kidolgozására adott időt. Ezek a vázlatok elegendőek bizonyultak a térbeli koncepció és a tartalmi üzenet megfogalmazására, ám rendkívül nagyvonalúan kezeltek – és általában nyitva is hagyták – az egyéb műszaki és térbeli kérdéseket. Ez alól a mi pályázatunk sem volt kivétel.
A hozzászólások rss-e.