Munkanapló - V.

A Műcsarnok részéről – szinte közvetlenül a pályázati eredmény bejelentése után – Petrányi Zsolt igazgató kezdeményezett egy előzetes beszélgetést, amelyben két dologra hívta fel a figyelmünket. Az egyik az volt, hogy az imént említett bizonytalan kérdések tisztázása érdekében a lehető leggyorsabban utazzunk ki Velencébe, a másik pedig az, hogy az ott látott tapasztalatok alapján próbáljunk meg a kiállításnak – mint mára autonómmá váló műfajnak – a segítségével egy történetet A-tól B-ig lehetőleg úgy elmondani, hogy az minden szegletében következetes, és eme következetesség a nemzetközi kiállítási szcénában is érzékelhető legyen. Eme fegyelmezettségre hívta fel a zsűri is a figyelmet, amikor „a pályázatra beadott tervet csak olyan tervezetként tudta értékelni, amelyet még több részletében tovább kell dolgozni, különös tekintettel a felvetett – ma akár radikálisnak is tekinthető, a komplexitások helyett a leegyszerűsítés irányába ható - alkotástechnikai módszer megjelenítését illetően. Tartalom és forma egysége a fenti felvetés kapcsán igen fegyelmezett alkotói-kiállításrendezői magatartást követel.”

Úgy a zsűri, mint Petrányi Zsolt tanácsát követve 2010. január 3-án Velencébe utaztunk, hogy megnézzük a helyszínt. Noha kétágyas szobát rendeltünk, egy alig 120 cm széles nászágyat kaptunk Marcival amely, akár egy teknő, befelé lejtett. Velence ráadásul – a San Marco környékén állandóan zúg. Szuszog, lélegzik, valami gép valahonnan biztos, hogy vizet szivattyúz. A szomszéd szobában egy papírvékonyságú tapéta-felal mögött éltes asszonyság búcsozott vagy egy órán át a telefonban: si, si, no…, no… grazie, cioao, ciao, va bene, grazie, si, no, no, ciao, cia-ciao Marcello, si, si… mindezt üvöltve, két órán keresztül. Kínomban a földön kötöttem ki, reggel a recepción elnéző mosollyal fogadtak bennünket mint ifjú nászutasokat. Marci a rá jellemző optimizmussal jegyezte meg: nem baj, legalább kemény volt az ágy! Fáradtan válaszoltam: Marca, az a fejem volt.

Noha Giardini álomszép ekkor, az elmúlás melankóliája lengi körbe a pavilonokat, kétségbeejtő volt látni a magyar ház állapotát. A pavilon műszaki állapota, a szerkezeti adottságok már az első benyomások alapján egyértelművé tették, hogy melyek azok az elemek, amelyek a pályázatból megtarthatóak és mely pontokon szükséges az eredeti koncepció módosítása. A magyar pavilon ugyanis számos kihívás elé állít minden kurátort és kiállító művészt. Ezek egyike a , különösen a vízelvezetés megoldatlansága. Van bévül egy csatorna, ami sokkal inkább hosszúkás lavórként, egyfajta vájdlingként működik. Benn gyűjti össze a beázó vizet, homlokzati kivezetése cserébe nincs, így egy komolyabb eső alkalmával megtelik. És leszakad. Mint ahogy azt tette Forgách Péter kiállításának idején is.

A Maróti Géza által tervezett épület – műszaki kondíciójától függetlenül – önmagában is rendkívül nehéz téri, installációs feladványként jelentkezik. Az épület mérete egyfelől aránytalan a rendelkezésre álló keretösszegek ismeretében. Ezen túl rendkívül eltérő sűrűségű és jellegű terei; szakralitást tükröző apszisa, szimmetrikus elrendezése, hatalmas belmagassága és udvara, valamint a szivacs-szerű átjárhatósága, olyasfajta „sokat” kívánna, amelynek megvalósítására ugyancsak erőn felüli. A BorderLINE projekt szempontjából a legnagyobb kihívást egy dramaturgiai kérdés jelentette. A zsűri ajánlásának megfelelően ideaként lebegett a szemünk előtt egy „egygesztusú” kiállítás komponálása, csakhogy eme markáns, építészeti eszközökkel is erősített egyetlen gesztus megvalósíthatósága és egyben ereje alapvető ellentmondásban állt a téri adottságokkal. A pavilon bejárhatósága, az eltérő tértípusok ugyanis rendkívül markáns időbeliséget kölcsönöznek, eme időbeliség pedig olyasféle installációs dramaturgiát feltételez, amely alapvető ellentétben állt az egyetlen gesztus ideájával. Nyilvánvaló volt, hogy a dramaturgiai tagolással könnyen együtt járó vizuális inkoherencia, valamint az egyetlen gesztus erőltetése okán fellépő térbeli unalom szélső értékei között kell megoldást találni. Olyasfajta installáció létrehozása volt tehát a cél, amely úgy tagolja időben és térben a kiállítást, hogy egyszerre őrzi meg annak vizuális-architektonikus egységét, valamint utasítja el az esetleges dramatizálással fellépő narrativitást és irányítottságot. (Az ily módon újraérlelt koncepció szerint nem is lett volna a kiállításnak iránya, a „Bejárat” és a „Kijárat” megjelölésére a megnyitó után, a tömegként hullámzó látogatóáradat irányítása miatt lett szükség). Mindezeken túl támaszt még egy végső kihívást a pavilon, ez pedig az architektúra erősen megosztó jellege. A kapuzat eozin-burkolata láttán a hardcore modernista építészek elfordulnak a pavilontól, vagy épp ellenkezőleg: a szecesszió eme részleteire kíváncsi látogató tíz centiről fotózza azt. (Ez nem túlzás, ez tényleg így van.) A lényeg: egyik sem megy be a házba. Előbbi azért mert szerinte ilyen enteriőrben úgyse lehet jó installációt csinálni, utóbbi meg azért, mert úgy érzi: megvolt a nap szépsége. Ennél bévül minden csak csúnyább lehet. Megjegyzendő, hpogy a tőszomszédságunkban nyílt egy horror-kávézó, ahol délben rendszerint nincs hely, így hatalmas tömegek telepednek a magyar ház lépcsőjére fröstökölni, ciabattát rágcsálni.

A helyszín elemzésekor már a januári velencei terepszemlén megszületett a felismerés, hogy a ferde fonalakról, a feszítőművekről, a szoborszerű effektusokról és a pályázati anyagban még szereplő tértagolásról le kell mondjunk. Az installáció alapanyagaként az építészetet évezredek óta meghatározó tényezőt, a gravitációt, valamint az általa létrehozott függőlegest határoztuk meg. Ez vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy az installáció alapsejtjét akusztikai álmennyezetbe fűzött fonalak alkossák. Ezen installációs elemeket egy a pavilon tetőszerkezetére függesztett látszóbordás álmennyezetbe képzeltük beilleszteni. Egy álmennyezet installálása nem csak a kiállítás, hanem a pavilon téri világának esztétika rendezése szempontjából is megfelelő megoldásnak tűnt. Ez a megoldás az üvegtetőre ragasztott fóliák áldatlan látványát éppúgy orvosolta, mint ahogy a nyári túlmelegedés ellen is kellő árnyékot biztosított.

Az egyes fonalak megfeszítését ceruzákkal végeztük el. Egy kihegyezetlen ceruzát megfúrva, a furatba ragasztott poliamid fonállal olyasfajta térbeli egység – ha úgy tetszik digit – jött létre, amely egyértelmű párhuzamot képzett egy, a papíron meghúzott vonallal. Ezt a párhuzamot a feszítőelemként megjelenő ceruzák csak tovább erősítették. Az első kétezer cerkát Ferencz István, az íróasztalánál ülve fúrta le. A kétezredik cerka után tűnt fel Marcinak, hogy Pifi bácsi egy re többet rázza a kezét. Ekkor még kinézett úgy százezer cerka. Pifi bácsi ötlete volt, hogy a Mome asztalos műhelyét megkeresve egy gépet konstruáltasson a műhelyvezetővel, aki a focivébé kánikulájában fúratta ki a cerkákat. A feleségével, mert neki fontosabb dolga volt: meccset nézett.

Noha a kiállítás témájával harmonizált, a ceruzák feszítőelemként történő alkalmazása kevéssé konceptuális mint inkább racionális döntés volt. Ez az elem bizonyult a legkönnyebben beszerezhető, előregyártott artefaktumnak. Legfőbb előnye abban állt, hogy könnyűsége mellett viszonylag kevés manipulációval a fonalakat egyenesre húzta ám meg is védte azokat az összegabalyodástól. Az alternatívaként elképzelt acélcsavarok, alátétek és egyéb betétek hatalmas többletterhük mellett nem csak rendkívül érzékennyé és drágává tették volna a kiállítást, hanem a legfőbb kihívásra, az összegabalyodásra sem adtak megnyugtató választ. A ceruza tehát megfelelő „kompromisszumot” jelentett, felette kérdéses volt annak konceptuális megjelenése. A rajzolás ugyanis – noha szinte elválaszthatatlan a ceruzától – kevéssé egyetlen eszközről, annak fetisizálásáról mint inkább a természetes és ösztönös nyomhagyásnak a képességéről szól. Ebben a kontextusban harmincezer ceruza megjelenése egyfajta eszköz-fétis irányába lendíthette a projektet. Az ideális megoldást a kihegyezetlen, felirat nélküli, végein egyenesbe vágott ceruzák jelentették volna, amelyek valóban egyfajta fadarabként funkcionáltak volna az installációban. Ilyen paraméterekkel ennyi ceruzát azonban nem tudtunk határidőre vásárolni. Ezért olyan radírvégű ceruzákat installáltunk, amelyek ugyan emlékeztettek az íróeszközre, mégsem „hazudták” azt, hogy ezeknek bármilyen, a rajzolással kapcsolatos funkciójuk lenne a kiállítótérben.

Mindezen kérdéseket letisztázva, az installáció alapsejtjének pontos definíciójával és néhány mintadarab legyártásával érkeztünk vissza 2010. január 4-én Velencéből és készültünk fel ara a találkozóra, amit a Műcsarnok közvetítésével a zsűri kezdeményezett.