Kár lenne tagadni: büszkék voltunk erre az eredményre. A kiállítás szerkezeti alapjait leraktuk, sikerült nemzetközi térbe emelni a koncepciót, és avval, hogy elsőre egy ekkora név állt kötélnek, biztató volt a jövő és a további győzködések szempontjából. Fujimotót gyakorlatilag lerohantuk egy, a Gerbeaud-ban adott interjúja során. Névjegykártyánk nem volt, grafikai arculat még úgy se, mégis, a akkora rössel magyaráztuk neki magunkat, hogy belement abba, hogy másnak a Lánchíd hotel éttermében megrajzoltassuk. Noha fullba nyomtuk a bénázást - én például effektíve akkor tartottam fogtam ELŐSZÖR ilyen kesztyűkamerát a kezemben - nagy tanulság volt látni azt, hogy ezek az emberek, amennyiben épp Magyarországon vannak: megszólíthatóak. Nincs az a feszes program, amibe egy-, másfél órás interjú még pluszba ne férne bele.
Hovatovább úgy tűnt, mindez csak bennünket hat meg. Meglepetésünkre a zsűri ekkor már kevéssé egységes testületnek, mint inkább egymással sem feltétlenül egyet értő magánemberek csoportjának hatott. A beszélgetés egy pontján számunkra még az is kérdésessé vált, hogy miért is épp a mi projektünket választották? Ha ennyi kommentár, kiegészítés, szájhúzás és vállvonogatás kíséri, ha ennyire szabadon szétbeszélhető, akkor miért ez? Miért nem valamelyik másik? (Amikor még anno, a pályázat idején szóbeli ismertetésről kijöttünk, Erdély Dánielbe futottunk bele, én sok sikert kívántam neki, mert tényleg úgy gondolom, akárki is nyer, az AKKOR IS egy közös ügy marad, AKKOR IS a mi, magyarok szellemi terméke jelenik meg.) Szóval akkor – ráadásul a levelezgetések miatt bőséggel volt aktualitása: tényleg miért is nem a Spidron!? Olyan baromira jó volt ezen a projekten Marcival dolgozni, hogy engem TÉNYLEG nem érdekelt, hogy ki nyer. Mikor jóval később mindezt felvetettem Somlyódy Nórának, azt válaszolta, hogy az összes terv rendkívül előkészítetlen volt: ebben a mezőnyben tűnt még a legkomplettebnek a mi verziónk.
A mi szempontunkból már elképesztően korán megoldást találtunk azokra a műszaki és térképzési problémákra, amelyekről a pályázat idején nem is tudtunk, és a korábbi pályázók az eltérő ütemezés pedig még csak nem is értesülhettek. A rendkívül komoly fegyverténynek számító Sou Fujimoto interjút – amelynek puszta ténye később több nagynevű európai építésznél is megnyitotta a kapukat – is meglehetősen vegyes érzésekkel fogadta e grémium. Somlyódy Nóra attól félt, hogy a projektet a húzónevek által jelentett üres marketing fogja tartalom helyett kitölteni. Én avval próbáltam érvelni, hogy van azért átmenet aközött, hogy egy amerikai Superbowl-közvetítés reklámjaként masszív grunge-riffekre dübörög, hogy And now! Here it comes! Sou Fujimoto DRAWS!, meg aközött, hogy ikonoklaszta szuttyogással olyannyira elhalgatjuk a külföldiek jelenlétét, hogy végül ki is vágjuk őket a filmből. Ekkorra ugyanis világossá vált az, hogy annak érdekében, hogy bizonyítsuk azt a tézist, mely szerint a rajzolás még mindig egy közös nyelv akkor az elképzelt rajzi dokumentumfilmet magyar és külföldi építészek részvételével kell leforgatni. Ennek megértése és elfogadása, valamint végigvitele tette a BorderLINE Architecture hazai projektjét végül nemzetközi kiállítássá. Hovatovább úgy tűnt, hogy ennek felismerése – különösen pedig elfogadása – nem váltotta ki a zsűri osztatlan elismerését. Utólag rekonstruálva a történteket az egykori zsűri és a közöttünk kialakult kommunikációs szakadék a pozíciók megváltozásának lehetett a következménye. Míg a zsűri a novemberi pályázat ismeretében készült tanácsait megfogalmazni, addig január végére az általunk elképzelt világ, stratégia és megoldások olyannyira felülírták a régi koncepciót, hogy ahhoz a szubjektumokra bomló egykori testület már nem igazán tudott illeszkedni. A beszélgetésen – a Műcsarnok képviselői által is tapasztalt – értetlenkedésen túl, különösen Pásztor Erika Katalina és Z. Halmágyi Judit részéről hangzottak el kulcsfontosságú megállapítások. Mindketten azt a koncepciónkkal maximálisan harmonizáló igényt fogalmazták meg, hogy a lehető legszélesebbre tárjuk a kapukat annak érdekében, hogy a kiállítás közösségi gesztussá is válhasson.
Az installáció tervezése során az volt a célunk, hogy olyasfajta térkompozíciót alkossunk, amely egyszerre reagál azokra az ellenirányú, redukciós és szerveződési folyamatokra, amely az építészeti alkotások kiállítótermi megjeleníthetőségét, illetve az egyes rajzok építészetté válását jellemzik. A vonalból konstruálódó építészet a szerveződésnek ugyanis olyan folyamata, amivel szemben – mintegy fordított ikeralakzatként – az építészet kiállítótermi absztrahálódása áll. Ennek elfogadásához könnyű belátni, hogy a város tere a leglátványosabb építészeti múzeum. Olyan interaktív közeg, melytől elválaszthatatlan az, ahogy benne az emberek sétálnak, ahogy mozgásukkal folyamatosan alakítják. Egy építészeti kiállítás - város terével ellentétben – azonban már egy lépés az absztrakció irányába. Egy kiállítás olyasfajta desztillált látszatvilág, ahol a mű – egy táblaképpel vagy szoborral ellentétben – a fizikai valójában már nincs jelen. Az absztrakciónak olyasfajta tere, ahol a mű pusztán különböző médiumain keresztül képviseltetett. Fotók, makettek építészeti tervek és filmek alkotják ekkor azt a közeget, amit jobb híján építészetnek nevezünk.
A redukció újabb lépésének tekinthetőek a tervkiállítások, ahol már nem is fotók, hanem csak renderek vonatkoznak egy olyan virtuális helyzetre, amit a „valóság”, vagyis a város, vagy a táj szövete még nem kontrollálhatott. A hordozómédiumként tekinthető tervek, látványtervek és makettek ebben az esetben már tisztán önmagukról szólnak, referenciájuk nem a valóságra, hanem valamiféle áhított jövőképre vonatkozik.
Az absztrakció újabb fokozataként tekinthető az, amikor a kiállítótermekben az építészettörténet nagy, meg nem épült alkotásai jelennek meg úgy, hogy makettek sem szolgálják a megértést, míg lassan eljutunk a skiccek világáig, ahol a sokat sejtető vonalak egyetlen feladata az, hogy az építészeti ideával kapcsolatban keltsenek képzeteket.
Egy skicc legitimitása folyamatosan megkérdőjelezhető. Biztos, hogy az első teremtő ötletet mutatja be? Biztos, hogy előbb készült, mint az épület? Megannyi kérdés, amely rendre felveti a skicc műfaji autonómiáját, ugyanis számtalan esetben tényleg utólag készülnek. Ezzel együtt úgy tűnhet, hogy a skicc jelenti az abszolút nullpontját annak a redukciós skálának, amely a tájban álló épülettől az ideák kiállítótermi világáig vezet. Létezik azonban még egy lépés visszafelé, amikor már csak a rajz születésének bemutatása marad. Ez, mint folyamat, a végeredményétől függetlenül, autentikus. Ugyanis megtörténik. Egy éppen készülő skicc esetén az autenticitás problémája ugyanis nem az általa ábrázoltakkal kapcsolatos időbeli viszonyban rejtezik. A skicc elkészültét figyelő tekintet felfüggeszti az elsőség relevanciáját, helyette a vonalakból kibontakozó világ időbeliségére, magára a folyamatra helyezi a hangsúlyt, amivel el is jutottunk a skiccek alapegységéhez, a vonalhoz.
További kérdésként merülhet fel, hogy mennyiben folytatható az imént vázolt redukciós lánc? Tehető-e még egy lépés az építészet valóságától az építészet ideáinak irányába? Az absztrakció egyik utolsó lépcsőfoka az építészeti írás és beszéd (azokat már csak a ki nem mondott gondolatok, ösztönök, építészeti álmok követik) csakhogy ez már kevéssé egy kiállítás műfajának, mint inkább a diskurzusnak az alapanyaga. A szavak nyelvhez kötöttségével ellentétben azonban a vonal univerzális kommunikációvá szervezhető. Ugyanis mindenki rajzol.
E redukciós folyamat negatív ikeralakzatának tekinthető az, ahogy a nullpontként meghatározott vonal építészetté szerveződik. Az előzőekhez hasonló – hangsúlyozom: ellenirányú – lépéssorként a papíron megjelenő vonal előbb skiccé, majd a skiccek rajzokká; a rajzok tervekké, a tervek pedig a rajzok műfaját alapjaiban megkérdőjelező absztrakt jelsorokká, kiviteli tervekké szerveződjenek, hogy utolsó lépésként – Makovecz Imrét megidézve – az építés drámája révén eme absztrakt jelhalmazból végül házak épüljenek.
Avval, hogy a Magyar Pavilon terében a vonalak térbeli absztrakciójaként – és az installáció alapsejtjeként – a megfeszített fonalat határoztuk meg, a szerveződés fenn említett lépései az installációval is elvégezhetőek. Ahogy egy skicc szerveződik, a pászmák pilléridézetet alkotnak. Ahogy a skiccek rajzokká szerveződnek, a pilléridézetek pillérkötegekké tömörödnek. Ahogy a rajzok tervekké rendeződnek, a pillérkötegek az építészeti tér egyik archetípusát, a raszterben szervezett pillércsarnokot idézik meg. Úgy ahogy a legkomplexebb terv is visszabomlik vonalakra, ez a pillércsarnok is őrzi legfőbb alkotóelemét, a gravitáció által megfeszített pászmát.
Az, ahogy a vonal installációvá, végső soron pedig építészeti idézetté szerveződik a Magyar Pavilon terében, az nem más, mint a térbeli diagramja annak a folyamatnak, ahogy az üres papírra vetett első gesztusok végül a ház felépüléséhez vezetnek.
Megkerülhetetlen a vonalnak az a kettős természete, amivel az ideák világát és a valóságot köti össze. Ez a kettősség jellemzi a pavilon enteriőrjét és udvarát. Míg az enteriőr az ideák világával foglalkozva a vonal születését, szerveződését mutatja be, addig az udvaron a vonalak eredményeként létrejött rajzok jelennek meg, hogy azok még egy lépést téve a komplexitás irányába, egy valós építészeti tér képzetét keltsék fel.
Az udvarban megjelenő skiccek nem pusztán rajzok, hanem egy vonalakba olvadó új tér alakítói.
A Magyar Pavilonban rendezett kiállítás kontextusában vonal és térbeli megfelelője, a gravitáció által megfeszülő fonal jelenti az építészet határelemét. Ezen a határvonalon túl az építészeti kiállítás felszámolja önmagát, hogy a szavak vagy a gondolatok végtelen csendjébe oldódjon.
A rajz mindenkié
A Magyar Pavilonban megjelenő installáció tehát egy köz(ös) térnek, a rajzolásnak volt az idézete. Noha építészeti kiállításról volt szó, feltett szándékunk volt, hogy ebben a térben tényleg ne csak szakmabelieket, hanem a lehető legszélesebb körben – kortól és nemtől függetlenül – mindenkit képviseljünk, akik rajzolnak. A lehető legtöbb ember megszólítására törekedtünk azzal a céllal, hogy valamilyen szimbolikus formában mindannyian megjelenjenek az installációban. Ezt a szimbólumot a kinek-kinek fiókjában heverő, már nem használt, elfaragott, adott esetben összerágott és tán rég el is feledett színes vagy grafit faceruzákban találtuk meg.
A Magyar Pavilon apszisában elhelyezett faceruzák egy országos méretű, a Pedagógusok Szakszervezete közreműködésével, iskolák bevonásával szervezett akció eredményeként gyűltek össze. Ezek a faceruzák nem pusztán íróeszközök, hanem sokkal többek. Egy-egy személy, egy-egy kézmozdulat, a kiállításon nem látható, de már megszületett és tán el is pusztult alkotások emlékei.
A ceruzák ezen a kiállításon bennünket, mindnyájunkat képviseltek.
A hozzászólások rss-e.