Ja, még valami

Amikor elküldtem az előző posztot, akkor jutott eszembe egy jópofa sztori, ami valahogy mégiscsak ide kívánkozna. Ahhoz, hogy az ember jó anekdotákat, esetleg fabulákat szerkesszen egy történet kapcsán, ahhoz magát a történetet kell anekdotikusan látni. Ez a mi esetünkben kétszeresen is nehéz: egyrészt egy csomó sztori például Marcié, és korlátos íráskészségem még a felületét sem karcolja annak az íznek - uhh de szörnyű képzavar -, amellyel ő ezeket elmesélni képes. Másfelől: ahhoz, hogy átadható történetté váljon valamilyen esemény, legalább részben bírnia kell valamiféle relevanciával. Netán példaértékkel. Minden jó „sztori” mögött rejtezik valamiféle mikrokonstruktum, amely a dikción túl képes megvilágítani a világ működését, esetleg valamiféle léttapasztalatot is leleplez.

Nem állítom, hogy a következőnek van ilyenje, de ettől függetlenül tény, hogy mihelyst elkezdtünk dolgozni a Giardiniben, azonnal felmerült a kérdés, hogy ki találkozott már Kazuyo Sejimával? Napi rendszerességgel nyúzott Tamás meg Marci is, hogy na mi van? Míg egyszer összefutottam velük – Nishizawa is ott volt – a kijáratnál. Ők épp jöttek, én meg mentem, vagy tán fordítva, akárhogy is, próbáltam európai módon viselkedni, és nem elájulni, amit egy szolid, visszafogottan kedves, mégis határozott fél-mosollyal kísért good morninggal véltem abszolválni. A hatás természetesen leírhatatlan volt, hasonlóképp biccentettek, majd mentek tovább dolgukra. Amikor ezt elmeséltem – végre találkoztam Sejimával – Tamás (Bujnovszky) rákezdett:
–És? Mi volt?
–Köszöntem…
–Ennyi?
–Igen…
–Köszöntél?
–Aha ...
–Semmi több?
Értettem, hogy mit akar, de már nem tudtam mit válaszolni:
–Semmi, bazmeg, és ha arra gondolsz, hogy a lábuk elé vetettem-e magam és Sejima térdét átkulcsolva könyörögtem-e, hogy most azonnal törölje belém a lábát, nos, ez is elmaradt…
Tamás kicsit elgondolkodott, majd megszólalt:
– Nem baj, majd legközelebb…

Nem gondoltam, hogy ez a legközelebb el fog jönni, de közvetlenül a szakmai megnyitó után rendeztek egy kurátori partyt a Biennále-palotában. Tényleg palota, a Canale grande partján áll, szemben a Doganával, ahol Tadao Ando (belső)építészkedésével épp az előző évben nyílt meg a Pinault-alapítvány múzeuma, meghekkelve evvel a képzőművészeti biennálét is. A tetőteraszon volt a buli, velenecei arisztokraták és palota-tulajdonosok aktív részvételével, félelmetes kilátással, eszetlen jó kajával. Az egyik pincér, idősebb, remek karban lévő úr graciőz mozdulatokkal szeletelte hajszálvékonyra a sonkát anélkül, hogy akár egyszer is felpillantott volna éjfélig.

Egy ilyen helyen persze tudja szarul érezni magát az ember. Petrányi Zsolt mesélt az előző évi tapasztalatáról: „Tudod Andor, azt hiszed, hogy a része vagy a dolgoknak, hisz ott vagy, egy országot képviselsz ezen a fantasztikus helyen, de tavaly tizenegy felé azt vettem észre, hogy a Rényivel a mellvédnek dőlve egyre inkább csak ketten beszélgetünk a Pinault-alapítvány kapcsán arról, hogy mennyiben is változtatja meg a műkereskedelemi paradigmaváltás a művészettörténet-írás feltételeit…”
Ironikus alakzatával együtt szomorú mondat volt ez, amely kellőképp felkészített a közösségi magányra. Az sem segített, hogy egyenesen a Giardiniből érkeztünk, szügyig borítva fehér porral, mivel aznap egyengették el az ösvények új kavicsborítását. A biztonságiak Armaniban fogadtak, én meg elszántan sulykoltam Tamásnak, hogy nyugi, itt most mi vagyunk a művészek, értünk van ez a hajcihő.
Fenn aztán kiderült: a legtöbbünk melóból jött, az uruguayi kurátor pedig úgy vélte feloldani ebbéli frusztrációját, hogy már negyed nyolcra részeg volt. Barátok is akadtak bőven, BőrZsiráf az elmúlt napokat intenzív szomszédolással töltötte, így sokakhoz ismerősként mentünk oda. Összeakadtunk a horvát csapattal is, akik másnapra várták az úszó pavilon megérkezését

Úgy tíz felé kezdte megfutni az este a maga ívét, az első frászokból kiengedve – mindkét kezemben egy-egy itallal – üldögéltünk a bejárat közelében.

És egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Kazuyo Sejima mintegy karnyújtásnyira tornyosul előttem mind a százötvenhárom centijével. Egyedül, zavartan, elárvulva álldogált ott, mint aki maga sem tudja, hogy mit kezdjen ekkora tömörüléssel, és ez a magánya el is tartott vagy jó néhány pillanatig. Tamás persze rugdosott, hogy Andor, most, eljött a te időd, én meg persze rendesen begörcsöltem, hogy jaj, most mi lesz. Erőből elkezdtem inni, mindkét poharat fenékig, hátha az segít – segített –, de mire összeszedtem a bátorságomat, hogy csak úgy leszólítsam a főnökasszonyt, addigra horvát testvéreink rögtönöztek komplett audio-vizuális prezentációt a pavilonjukról. Négyen vették körbe: Vedran Mimica az infót tolta, Sasa Begovic I-paden vetített, egy másik srác csak úgy, egyszerűen I-phoneról, a negyedik meg a katalógust lapozta fel. Reménytelennek tűnt áthatolni rajtuk. Sejima viszont elunhatta a dolgot, mert a társaságnak szó nélkül hátat fordítva egy kanadai kormányzóval és becses nejével kezdett beszélgetni. Itt már volt esélyem, a kormányzóné őnagysága idővel ki is szúrta lelkesen visszafogott arckifejezésem és szólt Sejimának, hogy lenne itt egy helyes fiatalember, aki… és ekkor eljött az én időm.

A megtiszteltetés, pavilon, karrierem csúcspontja, magyar és öröm szavait permutáltam, mialatt átnyújtottuk neki azt a kis borderline ékszert, amit Marci húga készített igencsak limitált kiadásban, VIP ajándékként a biennáléra. (Mit tudtuk mi, de ne álljunk már ott üres kézzel, ha bejön a pavilonba teszem azt Jean Nouvel és megkérdi: hogy vagytok srácok… erre, legalább is a dolog első felére volt esély, ugyanis tagja volt a zsűrinek. Repicuccot persze nem hoztunk a partira, az már tényleg kínos lett volna, Zsanett ezért a sajátját tépte le és adta át két kézzel, japános meghajlások közepette. Erre egy remek blog gazdája tanított meg, így utólag is köszönet!) Engem mindenesetre kevés választott el attól, hogy akkor TÉNYLEG összerogyjak és könnyezve öleljem át Sejima térdét, evvel is tudatára adva, hogy az én életem – de legalább is szakmai pályafutásom – akár véget is érhetne, amikor rálelhettem a magyar és pavilon szavak megfelelő angol kombinációjára. Sejima felkapta a fejét. Kezünket megfogva húzott oda egy asztalhoz, ahol egy kollégája ült, aki az előző nap nagy lelkesedéssel dicsérte meg a pavilont. És minden jel szerint mesélt is róla Sejimának, aki abszolút képben volt – nem feltétlenül arról, hogy mit csináltunk, hanem, hogy csináltunk valamit.

Újabb köszöntések, a felismerés megnyugtató pillantása, és… vége. Sejima két perccel később már ott sem volt, mi meg ott álltunk avval a rózsaszín-habos érzéssel, aminek néha, legalábbis akkor, vaníliafagyi íze volt.

Este aztán átnéztem a névjegyeket ki is mesélhetett Sejimának… Yuko Hasegawa, a Tokiói Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója, nem mellesleg a katalógus egyik szerezője volt.