Oszcilláció

Úgy hozta a sors – és az új munkahelyem, a soproni AMI, hogy a BÁra készített három diplomatervnek is az opponense lehettem. Helyzetem okán vagyok egyszerre távol és túlzottan is közel az iskolai tervekhez: éppúgy hajlamos vagyok nagyívű, de konkrétumokat nélkülöző okoskodások eregetésére, mint ahogy szívesen merülök el az abszolút partikularitásokban, lényegtelennek tűnő részletekben. A következőkben név és konkrétumok nélkül azokat az általánosabb szempontokat adnám közre, melyek az opponenciák fogalmazása közben eszembe jutott.

Egy diplomaterv a legalkalmasabb műfaj arra, hogy egyfajta ürüggyé váljon bizonyos, az abszolvenst leginkább foglalkoztató probléma kifejtésére. Kísérleti terep ez, amelyen a funkció oly gyakran pusztán nemes alibi annak érdekében, hogy a végzős a terekkel, életmódokkal, szerkezetekkel kapcsolatos tudását – de ami fontosabb: kreatív elképzeléseit kifejtse. A funkció eme alibi-jellege azonban csak a rendeltetések diagram-szerű gyötrése, a séma kiizzadása alól mentesít; egy klasszikus funkció léte vagy nem léte nem ugyanaz mint – és elbírálás szempontjából sem azonos jelentőségű avval, hogy van-e programja az adott háznak. A program és a funkció nem feltétlenül fedik egymást. Előbbi egy általánosabb szerepet szán, utóbbi pedig használati igényt elégít ki. Előbbi inkább válhat maga is tervezés, mi több kreatív gondolkodás tárgyává, utóbbi oly gyakran valós helyzetekre reagál. Egy határozott programmal, de némiképp laza funkcióval szerkesztett épület természetszerűen alkalmas arra, hogy az abszolvens egyértelmű álláspontot foglaljon el olyan kérdések kapcsán, amely a ház - jelentsen ez bármit is: viselkedésének, az építészet mibenlétének műhely-szerkezeteit érlelik. Részben tartozik ide, de jómagam ezért is utasítom el azokat a kritikákat, amelyek "a régi szép műegyetemi idők" gyakorlatáról álmodozva tejgyárakat, pékségeket, ezerfős főzőkonyhákat, turistaszállókat, horribile dictu lakótelepeket kérnek számon egy-egy diplomaterven.

Az építészet mibenléte kapcsán egy diplomaterven keresztül megfogalmazható akarat egy rekonstrukció során azonban csakis a már meglévő épülettömeg és adott szerkezetek által lefektetett koordinátarendszeren belül képes mozogni. További terheket vállal ráadásul akkor, ha olyannyira konkrét rendeltetésre voksol, mint egy bábszínház, uszoda vagy étterem.

Talán közhely, de nem árt felidéznünk, hogy az egyetemi tervek közül a rekonstrukció az, amelyjel rendkívül nehéz azonosulni, amelynek során a kreativitás leginkább mederbe tereltetett, és a legkisebb voluntarizmus is rengeteg – természetesen csak papíron megjelenő – kárt okozhat. Ez az a feladat, amely a nagy mozdulatok, széles gesztusok helyett részesíti előnyben az építészeti akupresszúrát. A ház teli meglepetéssel; bontáskor és átalakításkor élesedő szerkezeti és műemlékvédelmi „bombákkal”, amelyek bizonyos életkor alatt majdhogynem lehetetlenné teszik azt, hogy egy hallgató sikeresen azonosuljon az épülettel, a feladattal. Az igazán sikeres rekonstrukciók esetében a végső megoldások kevéssé a rajzasztalon, mint inkább a helyszínen dőlnek el; a tervezés, a kivitelezés és a helyszíni művezetés – kis túlzással – megbonthatatlan kompozitumot alkotnak. Az egyetemi rekonstrukciós stúdiumok során szükségképp megjelenő, fent említett elidegenítettség feloldásában van kulcsszerepe tehát a jól megválasztott/eltalált programnak/funkciónak, amely érzelmi leitmotivként képes a hallgatót a tervezés buktatói között támogatni. Ilyen funkció lehet például a Fiatal Művészek Alkotóháza, amely bizonyára nem különbözne az öreg vagy a középkorú művészek alkotóházától sem, hacsak annyiban nem, hogy előbbivel a hallgató már életkora folytán is, az establishment elleni generációs lázadás részeseként láthatja önmagát. Fontos szerep ez, majdhogynem kulturális toposz, melyre azért is vigyázni kell, mert napjaink konformitása a biztonságról, a kényelemről a javakkal kibélelt szellemi opportunizmusról szól – sajnos generációs tünetként is. De visszatérve: ilyesfajta leitmotiv-programnak tekinthetőek a szociális együttlétet biztosító rendeltetések, legyen az co-working központ, kortárs design-center, esetleg alkotó-, vagy teaház.

Tűnjek bár ironikusnak, de létfontosságú a személyre szabott program megtalálása, ennek és az azonosulásnak a hiányában a feladat szinte azonnal lejtmenetbe vált. Azonosulás hiányában áll be az a – jobb szó híján – ájult áhítat (adott esetben bénult passzivitás) és a durva voluntarizmus között majdhogynem átmenetek nélküli oszcilláció, mely az egyetem rekonstrukciós feladatokat rendre kíséri. Érthetetlen tapintat, belsőépítészeti gesztusok az egyik oldalon, szerkezeti átrendezések struktúra-átalakítások a másikon.

Egy rekonstrukció során ugyanis mindig kérdéses a beavatkozás mértéke; annak a biztos tudása, hogy mit is tekintünk értéknek az adott házból: az elhelyezkedését? Telepítését? Tömegkontúrját? A százévnyi történelem homlokzati lerakódásait? Viszonyunkat esetleg csak régisége határozza meg? Mondván, védendő minden, amely – tárgyi minőségétől független matériaként hozzájárul a kultúra folytonosságához? E személyes – és megengedem, oly gyakran érzéki viszonyunkat azonban éppily relevanciával alakíthatja egyfajta építészeti takarékosság, amely nem is túlságosan bonyolult etikai alapokon szerveződve már azért is örül a VAN-nak, hogy ne kelljen hatalmas energiaráfordítással megépítenie az ÚJ-at. Amennyiben ez az etikai alapokon szerveződő takarékosság képzi egy elképzelt skála egyik végpontját, akkor másikra azok a műromok kerülnek, melyek az épület szerkezeti és térbeli integritásának felszámolásával születnek újjá immáron nem feltétlenül házként, hanem mementóként, esetleg leletként, egy imitált archeológiai elmerülés eredményeként. Az imént említett tájépítészeti és funkcionális végpontok között helyezkednének el azok – a diplomatervek szempontjából szerintem ideális megoldások, melyek az együttes külső és belső hatásának tudatos erősítésével az építészeti tér immanens szakralitását hangsúlyozzák.

Végül itt lenne a megjelenítés kérdése. Akár kézzel, akár géppel: meggyőződésem, hogy egyetemi közegben elsőrendű szempont lenne, hogy magas grafikai igénnyel komponált és előadott képek – ne pedig tervek – szülessenek a házakról. A célelvű gondolkodás, a számítógép vagy a ceruza görcsös akarása, a kettő közötti dönteni nem tudás viszont technikailag is lehetetlenné teszik az efféle képek születését.