Végjáték

A pályázati tervben még nyolcszázezer ceruzáról szólt a történet; ez a szám aztán finoman oszcillált tíz és százezer között, hogy a végleges harmincezer környékén állapodjon meg. Hovatovább ekkora mennyiséget sem volt könnyű beszerezni: Magyarország évi ceruzaforgalma beiskolázástul, mindenestül hozzávetőleg százezer darab. Marci intézte a beszerzést, több körben hívta fel a forgalmazót, akik egyre magasabb és magasabb szintekre továbbították hívását. Végül valami országos főmufti válaszolt a telefonban:
- Miben segíthetek?
- Ceruzákra lenne szükségünk...
- Remek, mennyire is egész pontosan?
- Harmincezerre...
- Ohh nem gond! Van is raktáron... De lehet egy kérdésem?
- Persze, mi lenne az?
- Ööööö... nagy baj, ha nem lehet kihegyezni?

Az eredeti ötlet az volt, hogy az installációt az üvegtetőt tartó acél rácsostartókra kötözzük. Nyúztam is Marcit, számolná már ki mennyi az annyi, mert – sok egyéb mellett – én példul azért is hagytam ott a gyakorlatot, mert utáltam az idegeskedést a gravitáció kapcsán. Statikai szakvéleményre az én parázásom ellenére szükség volt, az olaszok csakis ennek birtokában engedélyezték az egyes installációkat. Június végére három statikus állította egymástól függetlenül, hogy a tető be fog szakadni az installációtól. Marci – a rá jellemző hévvel avval söpörte le az első szakvéleményt, hogy a kolléga túl öreg: kicsit aggódik. A másodikat avval, hogy a kolléga túl fiatal, nincs elég tapasztalata. Ekkor izzította be a szuperkollégát, aki a korábbiakkal hasonló eredményre jutott. Végül Csete Györggyel beszélt telefonon, aki a problémát hallva így reagált: „Óóóó Marcikám, egy szaloncukrot, esetleg kettőt, cérnával felköthettek, de két tonnát… áááá…, hát ezt annak idején Dulánszky Jenő – Isten nyugosztalja – folyásra méretezte… Egyébként jól vagytok, ki tudnátok vinni kocsival?” Minekutána Détári Gyuri fél óra alatt rászokott a dohányzásra, és született meg a ház a házban elv. Ehhez viszont pénz kellett, így a folyosói szakaszokon, a rajzfal előtt kénytelenek voltunk lespórolni az álmennyezetet.


Néha egy-egy erősebb kirohanásom, meggondolatlan fordulatom, vagy csak a túlfrazeált „őszinteségem” miatt gyakran éreztem azt, hogy elvágtam magam az adott építésznél. Bizonyára nem örült Zoboki Gábor a Richteres kritikának, mint ahogy Turányi Gábor sem lehetett feltétlen boldog, amikor olvasta a Spenót-ház kapcsán a Borsay-interjút, de hosszú távon – legalább is az eddigi tapasztalataim ezt mutatják – nem volt különösebb bajom abból, ha leírtam, megosztottam a véleményemet. Vannak persze kapuk, melyek esetleg nem nyíltak ki túlzottan könnyen és bizonyára lesz rengeteg, amely zárva marad, de nem kell indulatot észrevegyek azon kollégáim szemében, akik házát adott esetben agyagba döngöltem. Magyarán: nekem abból még – különösen hosszú távon – bajom nem volt, hogy őszintén, kertelés nélkül leírtam a véleményem. Írásbeli konfrontativitásommal szemben, kifejezetten nyugodt vagyok szóban. Kerülöm a veszekedést, nem szívesen megyek bele verbális adok-kapokba és – különösen munka kapcsán – ha valami nem tetszik, próbálom a dicséret alapján megfogalmazni kritikámat. (Az emberek nyolcvan százaléka úgy véli, hogy a dicséret inspirálja, miközben egy szociológiai felmérés kimutatta, e nyolcvan százalék épphogy egy rendes lebaszás hatására kezd el tisztességesen dolgozni. Van viszont húsz százalék, akit tényleg dicsérni kell. Úgy vélem én is ide tartozom. Ha túlzottan sok kritikát kapok egy ügyben, akkor a dacos bizonyítási vágy helyett csendesen belátom, hogy az adott ügy nekem nem megy és inkább abbahagyom.) Magamból kiindulva tehát dicsérettel próbálom inspirálni a környezetemet. Így amikor az első grafikusunk letette az általam máig zseniálisnak gondolt logót a borderLINE-ról úgy véltem, a logó előnyeinek kihangsúlyozásával az arculat többi elemét harmonikusan lesz lehetséges a projekthez igazítani. És ez hiba volt. Az első pillanatban tisztáznom kellett volna vele mi az, ami nem tetszik. Ez elmaradt. Mindez persze rengeteg frusztrációt szült bennem, mert az arculat csak nem akart fejlődni, de akkor már késő volt mondatot találni a kollégához, nem is nagyon ment, végül a katalógus összerakása előtt közöltem, hogy nem vagyok hajlandó együttdolgozni vele. Annak ellenére, hogy nagyon nyugodtan közöltem az elhatározásomat, ez azért mégiscsak hiszti volt. Volt a dologban ugyanis egy adag nyuszika baszd meg a fejszédet – révén, a grafikus nemhogy azt nem tudta, hogy mi a bajom, hanem avval se lehetet tisztában, hogy van egyáltalán.

Persze minden helyzetre van megoldás, erre is volt, de maradjunk annyiban, hogy a grafikusváltás kurva sokba került. Az egyetlen alkalom, amikor mismásoltam a véleményemmel százezrekben mérhető kárt okozott. Akkor eldöntöttem, amit játszásiból, félig komolyan, a számítógép-monitor előtti búrában inkább csak komolytalanul, de azért már sejtettem: ugyan a jövőben sem fogom tukmálni a véleményem, de ha olyan helyzetbe kerülök, hogy el kell mondjam, félreérthetetlenül fogok fogalmazni.


Ezt a meló Marci tolta, én meg húztam, ha valamelyikünk elfáradt, akkor cseréltünk. Ha visszatekintek az elmúlt félévre, akkor az összkép némiképp magyaros. Marcit – talán nem sértődik meg, ha elárulom - most műtötték, tavaly év végén meg én kerültem kórházba. Konstans fülzúgás, memóriavesztés, olyan szinten felejtettem el dolgokat, hogy komolyan megrémültem: valami olyasmi növekszik az agyamban, aminek semmi keresnivalója nincs ott. Erről szerencsére nem volt szó. A fülzúgás viszont maradt, mindent le kell írjak, a gond csak az, hogy el-elfelejtem, mit, melyik cetlire firkantottam és azt hová is tettem.


Sokan kérdik tőlünk, hogy volt-e valami KONKRÉT eredménye ennek a biennálénak. Nem tudom nem észrevenni a szemek elégedett csillogását, amikor elhangzik a válasz: semmi afféle eredménye nem volt, amire olyan filmszerűen gondolni lehet. Született rengeteg külföldi publikáció, két gyönyörű könyv, utólag és ismételten is hálát kell adjunk a szerencsénknek, hogy összehozott bennünket Tasnádi József zsenialitásával, meg néhány nagyon konkrét meghívás külföldi kiállításokra, lebeg még egy közös munka egy külföldi oktatási intézménnyel. Illetve a mai napig – enyhe túlzással – többen látogatják a website-ot mint például a frissiben megnyílt képzőművészeti biennále magyar honlapját. Aminek szintúgy megvan az oka: nálunk egy komplett film és rengeteg fotó kelleti magát. Ami azért ritka egy normál honlaptól. De… mindketten változatlanul itthon vagyunk; a klasszikus, filmszerű happy end voltaképp az elmúlt két év során zajlott le. Debreceni Egyetem, Marci, konferenciák a suliban, konferenciák a Modemben, Gulyás Gábor meghívása a Mindenség Modelljére, újabb konferencia, végül a biennále. Szavunk – szavam – nem lehet.

Van itt még egy kritika Kádár Bálinttól, azt még leközlöm, és... tulajdonképp ennyi.