2014. szeptember 22.

Egy irodalmár és egy építész – Hercsel Adél interjúja

2011 márciusában kezdtük el írni Bazsányi Sándor irodalomkritikussal a Kettős vakolás - Terek szövegterek című esszékötetünket az irodalom és az építészet kapcsolatáról. A törzsszöveg 2012 májusára készült el, a könyv megjelenésére egy újabb évek kellett várni. A 2013-as könyvheti bemutató előtt Hercsel Adél készített velünk interjút a könyv születéséről. A beszélgetés a STRIKE című folyóiratban, az Építész szakkollégium kiadásában jelnet volna meg. A lap tematikus száma az építészet és az irodalom kapcsolatáról szólt, ám a finanszírozás nehézségei oly mértékben eltolták kiadását, hogy okafogyottá vált az interjú publikálása, időközben ugyanis boltokba került a könyv is. A továbbiakban ez a 2013-as, fiókban maradt interjú olvasható.


Mi történik akkor, amikor egy építész és egy irodalmár találkozik?
Bazsányi Sándor: Andorral először három évvel ezelőtt egy művészeti kritikával foglalkozó szakmai rendezvényen találkoztunk, ahol rájöttünk, hogy mindkettőnk számára fontos lenne kicsit alaposabban átgondolni az építészet szerepét a szépirodalmi szövegekben.
Wesselényi-Garay Andor: Sándor Nádas Péter ekphrásziszairól tartott előadást, amit nagyon illumináltan hallgattam, mert a felvetései az egyik régi ötletemmel estek egybe. Már régóta szerettem volna összeállítani egy kifejezetten építészeknek szóló olvasókönyvet. Arra gondoltam, hogy ebben olyan hosszabb-rövidebb szépirodalmi citátumokat szerepeltetnék, amelyek kifejezetten városokkal, tárgy- és térleírásokkal foglalkoznak.

Miért gondoltad úgy, hogy szükség lenne egy ilyen olvasókönyvre?
WGA: Pusztán azt éreztem, hogy mi építészek nem olvasunk eleget. Az építészettörténeti könyvek, az építészeti kritikák, amiket részben elődeink, részben mi írtunk saját magunknak, nyelvileg bizony hagynak maguk után némi kívánnivalót. Jóindulatú népművelésnek véltem ezt a missziót. A konferencián azt mondtam Sándornak, hogy sajnálom, hogy „elírta” előlem ezt a projektet. Nagyon meglepődtem, amikor pár hónap múlva felvetette, hogy lehetőség adódott arra, hogy közösen írjunk egy könyvet a témáról. Akkor kezdődött a 2010-es építészeti biennálé, ami decemberig teljesen lekötött. Azt hittem, hogy az ötlet feledésbe fog merülni, de Sándor 2011 januárjában újból megkeresett, aminek az lett a vége, hogy februárral kezdve, rendkívül szoros időbeosztással, 14 hónap alatt megírtuk ezt a könyvet.

Ami egy különös, hibrid képződmény lett, mert olvashatunk benne szépirodalmi művekből vett szemelvényeket és általatok írt esszészerű szövegeket. Mi alapján válogattátok a kötetben szereplő szépirodalmi szövegeket?
BS: Egy szöveg szerepel a könyvben, ami Andor lelkén szárad, az irodalompolitikus, irodalomtörténész Horváth Mártoné, a Lobogónk Petőfi jelszavának forgalmazója. Ő írt egy tézisregényszerűséget, ami egy szocializmusban nevelkedett építész önmentegető, bizonyos pontokon ideológiai szempontból gyomorforgató vallomása, amiben azonban fölmerülnek az építész szakma szempontjából fontos témák, problémák. Érdekes volt megnézni, mit tudunk kezdeni egy építészeti témákat használó, ugyanakkor irodalmi szempontból emészthetetlenül ideologius szöveggel. Ez a kötet végén, a Függelékben szerepel Konrád György Városalapítója mellett. Ez volt az első szöveg, amiről Androrral beszélgettünk: ennek kapcsán jutott eszünkbe egy csomó más szöveg.

Az első szöveg, amivel a könyvben foglalkoztok, Mészöly Miklós 1976-ban megjelent Film című kisregénye. Ebből is a Csaba utca és környékének leírása.
BS: Mészölynél az volt a szempont, hogy hozzá szokás kötni az ún. prózafordulatot, ami egy különös prózai, epikai igényesség, a közegre való folyamatos figyelem megjelenését jelenti. Mészölynél az volt a kérdés, hogy a nyelv mint anyag, amivel struktúrákat, rendszereket hozunk létre, hogyan működik, amikor épített rendszereket, utcákat, épületeteket, építési folyamatokat vesz szemügyre egy író. A Filmnél, és a többi szépirodalmi részletnél a szöveg, és a konstruált közeg, a tér együttlátásáról volt szó.

WGA: A szövegeket Sándor válogatta össze. Az ő szövegválasztása egy kulcspontokon keresztül egymásba hurkolt, kis láncokból kialakított ív, amiről azt gondolom, hogy lefedi a kortárs magyar irodalmi kánont. A könyv szerkezete is kiad egy ívet, egy hármas ritmust, mert az első fejezetben a várossal mint léptékkel, a másodikban magával az épülettel, a harmadikban pedig az építésszel foglalkoztunk.

Andor, végül megvalósult az olvasókönyv, amiről eredetileg álmodtál, mert viszonylag terjedelmes irodalmi részletek kaptak helyet a kötetben.
WGA: A könyvben olvasható irodalmi műrészleteknek is megvan a saját terük a könyvben. Például azzal, hogy Lengyel Péter Cseréptörésének városleírása ennyire finoman, ennyire sterilen van kimetszve a kötetből, egyben fel is értékelődik az eredetileg betöltött szerepéhez képest. Csak a vendégszövegeket összeolvasva egy nagyon izgalmas, új narratívát kapunk, de ezzel a könyvben külön nem foglalkoztunk.

Azt írjátok a kötet előszavában, hogy az építészet és az irodalom közti párhuzam rendkívül ősi: a Krisztus előtti I. századra vezethető vissza. Ezután nekem kissé furcsának tűnt, hogy késő modern, kortárs magyar szövegek szerepelnek szemelvényként a kötetben.
BS: Valahol el kellett dönteni, hogy honnan indulunk, és meddig jutunk el. A Filmtől megérkeztünk a 70-es évek második feléig, a végére pedig eljutottunk Szilasi László 2010-es Szentek hárfája című regényéig, ahol Békéscsaba átfikcionált városában egy templomleírásra bukkanunk. Ebben a négy évtizedben voltak közös nevezőik, közös meglátásaik a szövegeknek: a próza önismeretére vonatkozó kereteken belül születtek. Ma már nem biztos, hogy léteznek, de Szilasi regényírásakor még biztosan léteztek. Mindez egy vállalható, és nem véletlenszerűen összeválogatott szövegívet hozott létre. Túl nagy lépték lett volna, ha Homérosztól Goethén és Jókai Móron át Szilasi könyvéig akartunk volna eljutni. Így túl esetleges lett volna a választási logika.

Hogy gondoljátok, a kötet elemzéseinek végére kirajzolódott valami nagyobb tanulság, nagyobb összefüggés? Egyáltalán törekedtetek valami nagyobb elméleti „igazság”, konklúzió megfogalmazására?
BS: Inkább csak finom összefüggések vannak. Mi nem akartunk többet egy működőképes hálózat érzékeltetésénél.

WGA: Természetesen minden regény nagyon erős topografikus behálózottsággal rendelkezik, de azt gondolom, hogy ezt nem érdemes túlbeszélni. Nekem nagyon tetszett Sándor elképzelése, hogy mindkettőnk esszéje maradjon anyagszerű abban az értelemben, hogy azzal foglalkozzon, ami le van írva. Nagyon könnyű terekkel kifejezni valamit, de ennek felmutatása után pont is kerülhet a mondat végére. Igen, a sötét szoba illusztrálhatja egy ember szomorúságát, vagy épp ellenkezően: egy tiszta, nyitott tér lakójának puritán emelkedettségét. Efféle párhuzamokból még milliót lehetne citálni, de nem akartuk, hogy ezek a megállapítások elcsússzanak a szöveg felett.

Az nyilván kiderül a kötetet olvasva, hogy a szépirodalmi szövegek hogyan hatottak rátok. Ti ketten, egymás elemzéseit olvasva hatottatok egymásra?
BS: Amikor megírtuk a kis esszénket, értelmezési kísérletünket, átküldtünk egymásnak, és egymás szövegeit jegyzeteltük. Az alkotói folyamat ezen a ponton vált igazán izgalmassá: mit kezdünk egymás gondolataival, mikor pimaszkodunk, esetleg udvarlunk egymásnak lábjegyzetek formájában, és ezek a gesztusok hogyan épülnek be a következő gondolatmenetünkbe. Ez egy nagyon fontos tanulási, nevelődési folyamat volt: egymástól tanultuk megismerni saját magunkat.

Honnan jött az ötlet, hogy ezt a munkamódszert válasszátok?
BS: Részben intuitíven jött, másrészt a 2000 című folyóirat Margináliák sorozatából merítettünk ihletet, amiben valaki ír egy kritikát, és a többi szerkesztő annyi lábjegyzetet fűz hozzá, amennyit csak jólesik. A mi helyzetünk kicsit egyszerűbb volt, mert csak egy jegyzetíró volt a szövegíró mellett.

WGA: Megnézve a szövegeimet, egyáltalán nem túlzás az a tanulási folyamat, amelyről Sándor beszél. Szemmel látható, hogy Mészöly Filmjének elemzésénél még nem érzem a műfajt, nem tudom, hogy mit kell csinálni: nem csak óvatos, de görcsös is vagyok.

Azt minden további nélkül el tudom képzelni, hogy Mészöly Filmje befeszíti az embert, pláne, ha nem irodalmár.
WGA: Ráadásul irodalmár barátaim is megütköztek, hogy „húha, Andor, Mészöly Filmjével kezdtek? Téged szét fognak szedni. Az a titkos gerince a kortárs magyar prózának. Bármi rosszat mondasz, téged keresztre feszítenek.” El lehet képzelni, hogy milyen ideges voltam. Ennek viszont az lett a vége, hogy csak ahhoz a kevés dologhoz szóltam hozzá, amiben totálisan biztos voltam, de ahhoz nagyon. Aztán eljött az a pont, ahol ez átfordult. Én kezdtem el prózapoétikai ügyekben kotnyeleskedni, Sándor pedig lubickolt az építészeti megállapításokban. A könyv harmadik harmadánál már kellően biztonságban voltunk, ahol azt éreztük, hogy kölcsönösen van elemezni valónk a másik ügyén, nem csak a sajátunkon.
BS: Szép dramaturgiája volt annak, hogy Andor ennyire feszesen vett részt az első építészeti esszé megírásában. Fontos gesztus volt, hogy már az elején világossá tette, hogy honnan jön, milyen habitussal rendelkezik, és ahhoz képest nagyon izgalmasak ezek az elmozdulások. Ahogy ő elmozdult, úgy mozdultam el én is. Azért nem bújtunk ki a saját bőrünkből, és nem bújtunk bele egymás bőreibe.

Volt menet közben olyan Aha-élményetek, amire a másik döbbentett rá: amire magatoktól soha nem jöttetek volna rá?
BS: Számomra nagyon fontos volt az építészetből vett metaforák használatánál, hogy ezek pontosak és tárgyszerűek, ne pusztán ékítmény jellegűek legyenek. Például nagyon jól tud hangzani, amikor egy mondatot hasonlítok egy épülethez, vagy egy városszerkezethez, de ezek a lazán előrántott, irodalmiasnak tűnő metaforák már a kimondás pillanatában kiüresednek.
WGA: Sándor teljesen átalakította az íráshoz való hozzáállásomat. Gondolok az odafigyelésre, a pontosságra, arra, hogyan néz ki egy tisztességgel megfogalmazott magyar mondat, hogy legyen bátorságom átolvasni azt, amit már egyszer leírtam. Hajlamos vagyok strukturalista módon fölépíteni a szövegeimet függetlenül attól, hogy milyen témáról van szó. De kiderült – és ez volt a másik Aha-élmény –, hogy hasonlóképpen olvasok: nagyon jó érzés volt bizonyos rejtett csuklókat mások írásaiban megtalálni. Szerettem a szövegekben a nagyobb blokkokat: ismétléseket és rímeket, párhuzamokat és hangsúlyokat fölfedezni és fölmutatni. Lehet, hogy egy író ezeket az elemeket nem is tudatosan használja, hanem egyszerűen csak a szépérzéke sugallja. Elvégre, Esterházyval szólva, az írás – és ez volt a harmadik Aha-élményem – tényleg nem a fejben születik, hanem a papíron.

Ha már ilyen sokat beszéltünk az irodalomról, térjünk rá az építészetre. A könyv lefed egy irodalmi kánont: a prózafordulattól kezdve napjainkig. Ezzel párhuzamosan megjelenik, kirajzolódik a kötetben egy építészeti kánon is?
WGA: Nem, viszont a városról és az építészetről alkotott magánemberi vélemények nagyon-nagyon lassú gyűrődő mozgással kibukkannak a szövegből. Mondok egy példát a kötetből: Spiró György Kaiszarea városáról azt mondja, hogy nem volt jó zsidónak lenni benne, mert túlságosan embertelen, kíméletlen és szabályos közeg. Ezzel szemben Alexandria zsibongó, élettel teli. Mindez megfeleltethető annak a toposznak, amelyben a kihalt, raszter szerint telepített üdülőváros képzete ütközik a nőtt, heterogén település ideájával. Spiró György ebbe az ellentétbe szőtte bele ki nem mondott, pusztán kiolvasható megállapításait az élhetőségről.

A könyv formátumáról van-e bármiféle elképzelésetek, hogy ez hogyan fogja tükrözni a terek-szövegterek koncepciót?
WGA: A tördeléssel, a képek elhelyezésével próbáltunk valamennyit mozdítani a megszokott könyvtéren és ikonográfián. Megrágtunk minden egyes részletet a borítóképtől kezdve a képek válogatásáig: próbáltunk mindenre figyelni. Remélhetőleg a kiadói kapacitás és ezeknek az elemeknek a figyelembe vétele, okos arányosítása lesz a végeredmény.

Kép: Wesselényi-Garay Andor - a PTE Művészeti Kar, Zeneművészeti Intézet épületének hátsó homlokzata Pécsen, a felújított Zsolnay Kulturális Negyedben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése