2014. szeptember 21.

Hétvégi olvasmány - Tasnádi József: Elégedetlenség

Szeretnék valamilyen rovatszerkezetet megvalósítani. A hétvégi írások – a szombatiak és a vasárnapiak is – ezért egy imaginárius építészeti olvasókönyv elképzelt fejezetei lesznek. A törzsanyag nehezen elérhető, az oktatásban is nélkülözhetetlen klasszikus szövegekből fog állni; ritkább esetben, mint a soron következő két esszé esetében publikálatlan, friss darabokat fogok közölni.
2012-ben megjelent egy szociológiai tanulmánykötet a magyar ifjúságról [1], amely fölötte kritikus képet festett a mai egyetemista generáció tanulási képességeiről, szokásairól. Lankadó figyelem, az internet fetisizálása, a direkt levezetések felé mutatott közönyösség, egy fészbuk-bejegyzésnél hosszabb szöveget fogadó értelmezési tanácstalanság. Csak néhány, a Z-generációt leíró mítoszok közül, amelyek azonban így is kritikus pozícióba helyezik a művészeti- és műszaki oktatás képviselőit. Hogyan reagáljon a tekintélyelven is megöröklött tudáshalmaz képviselője a kritikus visszajelzésekre? Mit kezdjen a konzulens a kánon átadhatatlanságába ütközve? Hogyan viszonyuljunk az alapértékeket firtató, tabudöntögető kérdésekhez? És egyáltalán: hogyan tanítsuk a Z-generációt?
Ezek a kérdések új eljárásokat, módszereket kívánnának az oktatók részéről is, akik azonban bizonyos tudományterületek esetében lehetetlennek érzik a váltást. A tervezési konzultációk menete – építészhallgatók esetén – egy bizonyos létszám fölött például alternatíva nélkülinek tűnik. A képletet csak bonyolítja, hogy az eltérő diszciplínákban más és más tekinthető tudásnak. A technikai értékpapírpiacon a tudás: információ. Egy orvos számára a tudás jellege lexikális-topografikus-archeologikus. Talán a design és az építészet az, amelyek leginkább elfogadni látszanak Jean-Francois Lyotard posztmodern tudásállapotát, a tudásról való tudást.[2]
A Z-generáció jelentette kihívásokra Tasnádi József képzőművész az Elégedetlenség[3] című esszéjével reagált.


Tasnádi József: Elégedetlenség

A művészet - azon belül a média-művészet oktatásának problémája szerintem az elégedetlenségben gyökerezik.
A továbbiakban kísérletet teszek az elégedetlenség okainak felvázolására, valamint arra, hogy miként lehet a művészeti oktatás célját az elégedetlenség megszüntetésében, legalábbis időleges kiiktatásában látni.
Az elégedetlenség okait három meglehetősen ellentmondásos fogalom köré csoportosítom, amelyek leginkább a nyugati társadalmak és a média-művészet relációjában értelmezhetők.
Az első: a „jólét” paradigmája, amelyet Barry Schwartz amerikai pszichológus egyenesen korunk hivatalos dogmájának nevez, sejtetve ezzel bizonyos – a fogalomban rejlő ellentmondásos fenyegetettséget.
A második: a technológiai expanzió, melynek hatása nem kis mértékben járul hozzá az elégedetlenség kialakulásához.
A harmadik: a média kontextusa, amely jelentősen determinálja a társadalomban kialakuló értékrendszereket, ezzel együtt az elégedetlenség érzetét.
Látható, hogy a média és a technológia, mint valami „jóléti alvállalkozók” - tulajdonképpen a jólét szolgálatában nyernek igazán értelmet.
Az időkerethez mérten az imént említetteket megpróbálom röviden részletezni, kimutatni paradox jellegüket és kihatásukat az elégedetlenség jelenségére és az oktatás ellentmondásaira.

1. A jólét paradogmája
A jólét foka az egyéni szabadság mértékének függvénye, a szabadság pedig a lehetőségek létének közvetlen eredményeként tételezhető. Ez a paradigma a jólét növekedését az egyéni szabadság növekedésében, az egyéni szabadság növekedését pedig a lehetőségek szüntelen növekedésében látja.
A növekedés szoros összefüggést mutat a fenntartható gyarapodással, a gyarapodás - a tobzódással, a tobzódás - a fogyasztással, a fogyasztás pedig az elvárások növekedésével. Ez a lineáris függvény azzal kecsegtet minket, hogy a képlet rendben van.
Minél inkább azonosulunk azonban ezzel a vízióval, annál kevésbé fogjuk észrevenni, hogy eközben a növekedés fenntartása kényszerré, a fogyasztás függőséggé változik.
Ebben a növekedést fenntartani igyekvő – idézőjelben – „optimista” folyamatban a kvantitatív akkumuláció határtalan lendülete elfeledteti velünk saját befogadó képességünk határait. Mindeközben a döntéshozatal kényszerűsége, magányossága és az elvárás nyilvánvalóan fokozódik.
Hovatovább a döntés terhe teljes mértékben az egyénre hárul. Magunkra maradunk a lehetőségekkel, a választás lehetőségével és persze felelősségével. A beláthatatlan lehetőség-halmaz, a döntéshozatal behatároltsága okán önmaga ellentétébe fordul, mivel a lehetőségekben való tobzódás önmagában nem szünteti meg a behatároltság tudatát, mitöbb, felerősíti a választás tökéletlenségének tényét, ezzel nagyon gyakran bénultságot okozva, depresszióhoz, önhibáztató attitűdhöz, azaz elégedetlenséghez vezetve.

2. A technológiai expanzió
A technológia és a művészet kapcsolata történeti evidencia, így nem kizárólag a jelenkor sajátsága.
Ami viszont igencsak a jelenkor ismérve - az a fokozott naivitás, a lelkes kritikátlanság és az elvárás-többlet, amellyel a technológia lehetőségei felé fordulunk, ahogyan türelmetlenül várjuk a következő upgradet, ahogyan a technológiai naprakészség mániánkká vált és ahogyan egyre inkább el tudjuk hinni, hogy a technológia helyettünk dolgozhat, általa megúszhatjuk magát az alkotás aktusát, mitöbb, a technológiában - olykor magát az erőfeszítésmentes siker garanciáját látjuk.
A technológia uralkodó inspiráció forrásként van jelen, már-már kizárólagosan határozva meg a műalkotás kereteit és értelmét. A technológia önmaga tartalmává alakult, szinte kiiktatva az élet mindazon tartományait, amelyek nem hozhatók közvetlen összefüggésbe vele. A technológia bűvöletében élve hajlamosak vagyunk teljes mértékben kiszolgáltatni magunkat neki. Mindent a technológiára bízva - az aktív alkotó pozícióból észrevétlenül átsiklunk egy passzív felhasználói helyzetbe.
Egyre többen használunk azonos technológiát. Ennek egyenes következménye a sok hasonló, olykor megkülönbözhetetlen alkotás, vagyis a redundancia, ami természetesen fájdalmas ellentmondásban van a művészi törekvést jellemző egyediség fogalmával. A felismerés gyakran önhibáztató attitűdhöz, vagyis elégedetlenséghez vezet.
A technológia piaca sok tekintetben áttért arra a felfogásra, amely sokáig a művészet sajtja volt, azaz olyan javaslatokkal áll elő, amelyek nem feltétlenül a hasznosság kategóriájába tartoznak. Az ipar átvette a művészet szórakoztató, ambientális szerepét, mitöbb, átvette a szféra irányítását is. A művész versenyhelyzetbe került azzal az iparral, amelynek egyben ki is van szolgáltatva - lévén, hogy az ipar termékeit használja alkotásainak létrehozatalában. Ez a szkizofrén viszony frusztráltságot és elégedetlenséget von maga után.

3. A média és a marketing kontextusa
Míg a jólét és a technológia inkább igényként, az inputokat generáló kontextusként fogható fel, addig a média outputként, olyan végcélként értelmezhető, amely a publikációban kulminál.

A sajtó
A sajtó által képviselt (tisztelet a kivételnek) műveletlen arrogancia, intellektualizmus- és magaskultúra-ellenesség folyamatos krízisállapotot idéz elő a közszolgálati, vagy nonprofit tevékenységekben, de átterjed olyan profilok értékmegítélésére – így a művészetére is, amelyek nem feltétlenül a tömeges befogadásra predesztináltak. Ennek megfelelően a kultúra és a művészet bizonyos kategóriái lényegtelennek és hanyagolhatónak tűnnek. A művészet egy illuzórikus kompetícióba kényszerül egy olyan versenypályán, amely nem igényli a jelenlétét. Mindez fölöslegesség-érzetet és elégedetlenséget generál.

A web
Lev Manovich „Posztmédia esztétika – Krízisben a médium" című írásában rámutat arra, hogy az új eszközök által megteremtett új lehetőségek, az egyediségről a sokszorosíthatóságra, a kis példányszámról a tömeges előállításra helyezik a hangsúlyt. A média megteremtette a tökéletes horizontalitást, a közlés demokratikus közegét, ahol látszólag mindenki egyenlő esélyekkel indul, legalábbis a publikálás lehetőségét illetően. Publikálni szabad és végtelenül könnyű, ennek megfelelően – és szinte érthető módon – a publikációk mennyisége Fibonacci-számsor szerűen növekszik.
Ebből szükségszerűen következik a nézettség, a befogadás mennyiségi vonatkozásának felerősödése. Hírtelen kiemelkedő jelentőséget kap a befogadói oldal viselkedése, aki immáron nem csak befogadó, de adott esetben felhasználó is.
Kérdés, hogy az újonnan kialakult befogadói viselkedés, milyen mértékben tudja elfojtani, vagy legalábbis visszaszorítani azt a tendenciát, melyet a művészetben az egyéni kifejezés igénye határoz meg. A modern művészet motivációja, az alkotás kialakításának lényege eddig többnyire a függetlenségen és az egyén szabad gondolkodásán alapult - és valami azt súgja, hogy ez a determináció ezután sem fog változni. Elég, ha a továbbra is hangoztatott újdonság értékűségre gondolunk. A művészet értékelése, a művész önértékelése eddig sem volt ellentmondásmentes, de a befogadói irányba tolódó preferenciával, még inkább ellentmondásossá válik.
Boris Groys szerint maximális nézettség csak a tautológia tartományában érhető el, a tartalom uniformitásával, amellyel mindenki azonosulni tud. Alapjáratban ilyesmiről természetesen nem lehet szó, hiszen nemes egyszerűséggel mondva: különbözőek vagyunk. Továbbá, a művészet alapindíttatása a valamit mondani akarás, nem pedig a semmitmondás. Amint valaki mond valamit, eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy azzal mindenki egyetértsen, ezzel eleve csökkenti a pozitív befogadás esélyét.

Kérdés: miért van művészeti oktatás?
Közhely: a művészetet nem lehet tanítani! Az a tény, hogy a művészeti iskolákba többszörös túljelentkezés van - azt bizonyítja, hogy a művészeti oktatásra mégiscsak van igény.
A jelentkezők magas elvárásokkal és a siker reményében érkeznek az iskolába, magukkal hozva azonban egy – a jólétben kialakult passzivitást, a passzivitásból táplálkozó prekoncepciókat és mintakövető attitűdöt. Természetesen kivételek is vannak.
Az iskolában kinél előbb, kinél utóbb jelentkezik a felismerés, miszerint az „otthonról” hozott rutinok csak részben érvényesek. Az a felismerés, hogy az információ, mint lehetőséghordozó – még nem tudás, hogy az inspirálódás nem egyenlő az alkotással, hogy a túlzott tájékozódás akár bénultsághoz, bizonyos alkotói impotenciához, egyfajta technológiai nihilizmushoz vezet, hogy a létező nem feltétlenül elérhető, hogy az egyenlőség lehetősége nem azonos magával a valós egyenlőséggel, hogy a technológia használata nem egyenlő a kreativitással, hogy a művészet nem egy könnyen elérhető katarzis, stb...
Az iskola tulajdonképpen egy olyan rés a jólét szerkezetében, ahol az említett felismerések rávezetik a hallgatót a reflexív, kritikus és önkritikus gondolkodásra, ahol rászokhat a lemondás és az erőfeszítés élvezetére, rést ütve ezzel saját passzivitásán és elégedetlenségén.
És végül – csak az iskolában derülhet ki az is, hogy az iskola önmagában nem garantálhatja a sikert.

Tasnádi József, Budapest, 2014. szeptember

[1] Székely Levente (szerk.): Magyar Ifjúság 2012, tanulmány kötet. 359 old. Murányi István ismertetésében: „A Magyar Ifjúság 2012 kutatás egyrészt önálló vizsgálat, másrészt folytatása a 2000-ben indult, négyévente lebonyolított nagymintás kérdőíves ifjúságkutatásoknak. A kutatási eredményeket bemutató kötet tanulmányai arra vállalkoztak, hogy a 15-29 éves magyar fiatalok szociológiai jellemzők mentén leírható jelenlegi helyzetét a korábbi kutatási eredményekhez viszonyított változások alapján elemezzék.”

[2] Jean-Francois Lyotard: „A posztmodern állapot” (ford.: Bujalos István-Orosz László), in: A posztmodern állapot, JÜRGEN HABERMAS JEAN-FRANCOIS LYOTARD RICHÁRD RORTY tanulmányai. Századvég Kiadó Budapest, 1993. pp.: 7-145

[3] A szöveg 2014 szeptember 12-én a FUGA Budapesti Építészeti Központban rendezett „Hogyan tanítsuk a Z-generációt?” című konferencián hangzott el.

Kép: Tasnádi József: KuDeta, 2011

1 megjegyzés:

sityu írta...

Barry Schwartz-ról méltatlanul kevés szó esik manapság. Pedig elég jó. Örülök, hogy szóba került.
A cikk érdemi részéről majd később szándékozok írni még.