W é r G i d A: Janesch Péter: Széher út 64.

2000-ben, amikor még fel sem merült bennem, hogy valaha komolyabban is fogok építészeti prózával foglalkozni, felkérést kaptam egy szöveg megírására, amelynek tárgya Janesch Péter Széher úti villa-átalakítása volt[i]. Nagy rössel vetettem magam a munkába, amelynek végeredménye azonban nagyon nem tetszhetett Janeschnek. A publikációt letiltotta, Csanády Pál az utolsó pillanatban a saját szövegével volt kénytelen helyettesíteni ezt az írást. A kritikát olvasva Janeschnek az jöhetett le, hogy nem értettem meg, hogy miről beszél és ez utóbb persze engem is elbizonytalanított. Egyáltalán nem volt könnyű ugyanis egy olyan házról írni, amelyen az összes megoldás – legalább is látszólag – kíméletlen pénzügyi racionalitás eredménye. Két dolog ötlött föl bennem most, hogy újraolvastam a szöveget. Az egyik, hogy nagyon nem tetszik az a bikkfanyelv, amellyel megírtam. A másik pedig, hogy azért van némi igazságom még annak ellenére is, hogy olyan dolgokat kértem számon Janeschen, amelyeket nem akart felvállalni, miközben elsiklottam afölött, amelyet elvállalt. Nem volt ez nyomasztó teher, de jól esett azzal törlesztenem, hogy az ATRIUM magazin 2005-ben[ii] újrapublikálta a házat. Ezzel a villával egyébként azóta is foglalkozom különböző egyetemi kurzusokon, hol ilyen, hol pedig olyan felhanggal. Node jöjjön a szöveg.

A környezet a II. kerület Lipótmező környékén elhelyezkedő meredek, kedvező tájolású telke a János hegyre néző megkapó panorámával. Az út szemben lévő oldalán az épülettel egy időben épült lakópark stílusbeli eklektikával és heterogenitással, amit formai és anyaghasználati bonyodalmak tovább tetéznek. Mindezeken túlmenően az utcakép beállt, jellemző keresztmetszetét adva a 20-as évektől napjainkig ívelő korszak lakóház-építési trendjeinek.

Az építész Janesch Péter, 1953-tól datált impresszív és fordulatos curriculummal, személyes élményeit, szorongásait építészetében megélő életművel. Bevallása szerint jelen tárgyalt házának öltöztető homlokzatképzése tudatos válasz az életmű egy korábbi darabjára, saját lecsupaszított családi házára. Ebben az esetben épületünk nem a környezetével, hanem építészével kommunikál. Janesch életműépítész, az életmű tudatos, az „én” – nel folytatott intellektuális diskurzus tárgyi emléke. A mentalitás köldöknéző, az objektek közvetítéséhez Janeschnek egyéb médiumra, a szövegre is szüksége van. Jelen folyóirat 1998. Évi 4. Számában „Kertvégi ház” címmel megjelent, saját szaunája kapcsán szerkesztett írása például a tárgy fölött köröző élménybeszámoló és az orientalista tradícióelemzés furcsa elegye.

A megrendelők – az asszony három, a férfi egy korábbi házasságból származó gyermekkel – értelmiségiek. Társadalmi státuszuknak megfelelően kompetenciájuk határvonalát a program meghatározásában szabták meg, egyebekben Janesch elképzelése döntött. Az attitűd összhangot teremt a közösségben elfoglalt (kiérdemelt) hely, és a lakókörnyezet reprezentációs képessége között. (Az 1994 és 1998 közötti miniszterelnök Horn Gyula családi házának építését társadalmi és pénzügyi botrányok kísérték. Arról nem esett szó, hogy a második számú közjogi méltósággal járó kérdések megfeleltethetőek –e az épület által megfogalmazott reprezentációs válaszokkal.)

Az épület története Budapest bombázása előtti időszakban kezdődik. Az egykori építtetők 1943-ban kaptak engedélyt kétszintes családi ház építésére. A még befejezetlen épület a háború alatt találatot kapott. Az elkészült és épségben maradt szerkezetekre az új tulajdonosok 1949 és 1958 között engedély nélkül építettek egy 67 nm-es, sátortetős családi házat. Az építésügyi hatóság 1959 novemberében adott ki fennmaradási engedélyt. 1978-ban a tulajdonosváltás az épületet garázs és lépcsőházi bővítménnyel látta el, minek következtében a tetőfelépítmény bütüfalas, enyhén bontott tömegű nyeregtetőre módosult. Jelen bemutatott változat 1998-végén készült el. Izgalmas út, mint minden saját élettel rendelkező tárgyé. Természetéből adódóan ez még tart, nincs happy end.

A legfőbb erény a nincs happy end. Az imént tárgyalt kacskaringós történet irodalmi vége beláthatatlan távlatokig vezet. Személyes beállítottság szerint lehet foglalkozni akár azzal az utolsó tégla sorsával is, amely a Széher út 64. esetleges bontásából marad ránk. Érdekesebb kérdés a formai befejezettség lehetősége, mivel Janesch Péter háza végletes, mikrokörnyezetétől dacosan elütő, magas szintű architektúrát képvisel. Ha a majdani átalakítások során az akkori értékítéletünk szerint jobb, szebb, okosabb, tetszőbb épület keveredik ki, amely a múltjával való összevetést is kiállja, akkor a történet folytatódott. Ha nem, akkor ezen a ponton a ház formai története megállni látszik. Kiskaput a külső anyagok időnek és időjárásnak kitett változása, új jelentéssel gazdagító csúnya, vagy szép amortizációja jelent.

Az előzmények és előképek tekintetében az épület intellektuális panoptikum. A Janesch által elért és feldolgozott kulturális háttér majd összes eleme tetten érhető. Az utcai homlokzat egy Graz-i szociális lakás képével indít. Az egy alomból származó három gyerek kiemelt bungalója vállalt BAUHAUS környezetbe történő illesztésével és az épület toldozott történetével a háttérben direkt utalás Tom Wolfe: „A Bauhaustól a mi házunkig” című írására. A homlokzati burkolatok buher jellege Janáky István spontánnal és befejezetlenséggel kapcsolatos gondolatait idézi. A bejárati homlokzat dacos reakció arra az embertelenségre, amiben véli, hogy élünk. Az „öltöztető” homlokzat–képzés korábbi, lecsupaszított saját családi házát ellenpontozza. Az anyaghasználat, a nyíláskiosztás és az arányok a 70-es évek építészeti eredményeinek újraértelmezése, középpontjában avval a szándékkal, hogy az akkor lejáratott anyagok itt helyzetbe kerülhessenek.

Ez így túl sok.

A rengeteg allúzió, reakció, frusztráció közepette nem derül ki, hogy ő mit akar. Mi az, az akár egyetlen egy mondat, amit ha ez az épület elmond, akkor sikerül tovább bonyolítania nem csak ennek a háznak, hanem az összes háznak a történetét?

A már említett kiemelt bungaló például kérdések özönét veti fel. Miért kap kiemelt szerepet, amikor a negyedik gyermek szobája szolid sarokablakkal kerül jelzésre? Miért fontos a külön alom családon belüli definiálása? Szükséges-e a családszerkezet – egy és három előző házasságból származó gyerek – építészeti eszközökkel történő megjelenítése? A bungaló funkció ismeretében nem túlmagyarázott-e a ház a házon elv? Mi az oka az additív tömegkezelésnek, amikor a többi utólagosan elhelyezett tömeg kontúrba simul? Az additív tömeg könnyűszerkezetét miért kell anyaghasználattal is definiálni, mikor az egyéb könnyűszerkezetes tömegek a homlokzatba simulnak? Miért szükséges az eddigi építési fázisok és tömegek homlokzatképzéssel történő egyesítése, felöltöztetése ha az additív tömegképzés az előbbi hatását gyengíti?

Amíg a szimpátia ízlés kérdése, addig megszeretni valamit csak annak megismerése után lehet, az okosat pedig könnyebb megismerni.

Koncepcióról tehát nem beszélhetünk. A tárgyalt gondolati heterogenitás mellett viszont tetten érhető az igény egy külső csomópontoktól mentes, térszervezésében a 6 fős család igényét tökéletesen körülíró épület formálására. Hangsúlyozom: nem egyszerűség, hanem Janesch Péter szavaival élve csomópont nélküliség. Esetünkben ez művezetéssel, szóbeli instrukciókkal kontrollált homlokzati részletképzést jelent. Hiába húzós gondolat, a formálási igény elvékonyítja, Janesch Péter építészeti felkészültsége pedig marginális helyre szorítja.

A szótár, amellyel az épület kommunikál, majdnem konzekvens. Funkcionális, anyaghasználati és elhelyezkedési szimmetriák egyaránt felismerhetőek.

Nyersfa palánk vizuális szeparáció a kerítésnél, a földszinti terasz mellvédjénél, valamint az emeleti terasz oldalkert felé eső szakaszán.

A lábazat látszó vasbeton kéreg.

A II. Világháború után befejezett eredeti épület szerkezetei egységesen vakoltak.

Építőlemez burkolatok a nedvességtől védett egyéb falfelületeken, általánosságban betonyp, a három gyerek, mint egy alom rátett blokkját képző félnyeregtetős bungaló esetében impregnált OSB.

Ellentmondás, hogy az épület együttdolgozását biztosító új vasbeton födém az előkerti homlokzaton sötétszürke, a hátsókerti homlokzaton pedig fehér. Elfogadható magyarázat a kivitelezési pontatlanság, ám egy patikamérleggel kidekázott kicsi épület ezt nem viseli el. Szintúgy érthetetlen a II. Világháború után befejezett eredeti épület előkerti homlokzati szakaszának elburkolása.

Az épület homlokzatonként a fentiek ellenére koherens vizuális megjelenést nyújt, átfogó anyaghasználati koncepcióról ellenben nem beszélhetünk. Az eredmény széteső nézeti képek, melyeket az okosság helyett az ösztönös formálási képesség és a kifinomult, magasan pallérozott esztétikai érzék tart össze.

Jelen írás tehát Janesch Péter Budapest, II. kerület Széher út 64. Szám alatti épületével foglalkozik. Ebben az esetben egy olyan szöveg kerekedett ki, amely kellő fogás híján csak köröz a középpont felett. A tárgy és a szöveg közötti távolság nem áthidalható. Ha az lenne, nem lenne érdemes a leírt tárgyat – jelen esetben ezt a házat – megnézni.

Fotó: Bujnovszky Tamás

[i] Az épületről lásd: Klobusovszky Péter: A császár új ruhája, szövet-szövet, textile, szövegminta-átalakítás, férc-mű, ARC’6, 2001.

[ii] Sipaki Annamária: Lakógép. Családi ház Budán. in: ATRIUM, 2005/03, pp.: 8-14.