W é r G i d A: Tom Wolfe: Bauhausból búgatóba

Tom Wolfe, az újzsurnalizmus egyik legfontosabb képviselője – Hunter S. Thompson mellett pedig megteremtője – 1981-ben írta meg a Bauhausból búgatóba című nagyesszét. A szöveg tematikai előzményét a Festett malaszt című 1975-ös pamflet jelentette, ezt egy gyűjteményes kötet, majd az Igazak című – az amerikai űrhajózás hőskoráról szóló – dokumentumkönyv követte és ezek után, jelent meg a Bauhaus mikrotörténeti összefoglalója.
A Festett malaszt által kiváltott botrány és kritikai össztűz inspirálta a Bauhaus-t, amelyet azonban a gyakorló építészek, az építészteoretikusok és a kritikusok is rendkívül komoly szkepszissel fogadtak. A kötetről Frederic Jameson nem csak tartalmát tekintve nyilatkozott elítélően, de - a többségi véleménnyel szemben – még nyelvi minőségét is vitatta. Kenneth Frampton építészettörténet-könyvében ugyancsak távolságtartó: leginkább csodálkozásának ad hangot, amikor szembesül a gyűlölettel, amelyet Wolfe érez a modern építészettel szemben. Paul Goldberger építészkritikus rokonszenves eleganciával adta át magát a szöveg káprázatának, ám ő is a pontatlanul megírt építészettörténet, az indulatos kritika és a szellemi tartalom nélküli esszé határmezsgyéire száműzte a könyvet.

A Bauhaus ma leginkább egy szerethető magánrecepció, amely azt a folyamatot dolgozza föl, ahogy – a szerző állítása szerint – az 1932-es MOMA-kiállítás felfüggeszteti a natív amerikai építészeti hagyományokat, Frank Lloyd Wrightot pedig a perifériára szorítja.
A szöveget a megjelenése után három évvel 1984-ben fordította magyarra Bartos Tibor. Hazai publikációja egybe esett a magyarországi posztmodern első szárnypróbálgatásaival, így az esszé modernizmus-ellenessége egyaránt kedvező fogadtatásra talált a Makovecz Imre körül szerveződő organikusoknál, de az akkori mesteriskolás generációnál is, akik úgyszintén folytathatatlannak ítélték a szocialista modernizmus hazai hagyományát.

Ó, búzavirág éggel és búzatengerekkel ékes hazám! Vajon akad-e a világon más haza, ahol hatalmasok és gazdagok ennyi utált építészetet megfizettek s tűrnek, mint amennyit a te szent határod foglal be manapság?

Kötve hiszem. Nálunk olyan iskolába jár minden gyerek, mint amit a sokszorosítógép nyomott ki a központi elosztóból. Még az iskolabizalmiak is leesett állal bámulják, holott ők, látván a terveket, hivatalból bizalommal voltak az építési iránt. S most szűkölhetnek, hogy a szülőknek mit mondanak majd.

A Long Island partján vagy Michigan északi erdeiben emelt 900 000 dolláros nyárilakok a cső-mellvédjeik, a beton-rámpáik, a vas-csereklye csigalépcsőik, a belga üvegük, a tungsten-halogén lámpasoraik, a hengeres fehér tömegük felől rovarirtóüzem finomító egységei lehetnének bízvást. Egyszer tapasztaltam, hogy egy ilyen fehér, tiszta és éktelen doboz lakói majd megvesztek a lakályosság és meghittség ellenmérgéért, és klinikai ülőbútoraikat vérlázítóan lila, rózsaszín és délszaki zölddel szivárványos sziámi selyem díszpárnák alá temették. Az építész azonban visszajárt, akár a kálomista lelkiösmeret, leszedte megrendelőiről a keresztvizet és kisepert művéből minden édesbús bigyót.

Megjelent a Mozgó Világ 1984. májusi és júniusi számában,

és az Országépítő magazin 1999. 3. számának mellékletében.