A pólyába kötözött gyerekekről
Ó, tengeri városok, látom polgáraitokat, úgy a nőket, mint a férfiakat, ahogy karjaik és lábaik szoros kötelékével olyan népekhez vannak láncolva, akik nem értik a ti nyelveteket, így magatok közt önthetitek ki fájdalmatokat és elveszett szabadságotok bánatát, könnyes sírással, sóhajtással és panaszokkal, mert aki benneteket megköt, nem ért titeket, és ti sem értitek őt.
Ó, tengeri városok, látom polgáraitokat, úgy a nőket, mint a férfiakat, ahogy karjaik és lábaik szoros kötelékével olyan népekhez vannak láncolva, akik nem értik a ti nyelveteket, így magatok közt önthetitek ki fájdalmatokat és elveszett szabadságotok bánatát, könnyes sírással, sóhajtással és panaszokkal, mert aki benneteket megköt, nem ért titeket, és ti sem értitek őt.
Leonardo da Vinci: Codice Atlantico, 145
Miként a felettes-én törvényének, Nápolynak is a krónikus sírás a problémája. Vizsgálódásom a pompeji Misztériumok Villájától most áttér a városra, mint kulturális és természeti jelenségre, civilizációnk tünetére. A 19. század végi nápolyi újságíró, Matilde Serao szerint Nápoly egy olyan pokol, amit az idegenek által rosszul irányított és elnyomott, vagy az olasz kormányok által kizsákmányolt és elhagyott angyalok laknak. Itt a törvénynek nincs apja, és a mostohaapa a törvény. Seraónak a megtévesztő apával szembeni ellenállásra való felszólítása azonos az én páciensem, Pénelopé anyai felettes-énjével. Serao (1994) meg akarja óvni „Nápoly ölét”, hogy ne szúrják hasba a város-nőt csupán azért, mert a törvényes apának és a saját törvényének az árvája.
Forrás: Thalassa, 2004/1 pp. 60-72.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése