2015. július 11.

Tom Wolfe: Festett malaszt


Tom Wolfe 1975-ben jelentette meg Festett malaszt című esszéjének néhány részletét a Harper’s Magazine-ban. A szerző ez idő tájt már maga is akkora celebritásnak számított az Egyesült Államokban, mint azok, akikről korábbi szövegei szóltak. A Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal, továbbá az 1970-ben megjelent Radical Chic & Mau-Mauing the Flak Catchers című kötetek után szabad kezet kapott kiadójától arra, hogy olyan témákat kutasson és arról írjon, ami neki tetszik. Miközben az Igazak című riportregényen dolgozott, érdeklődését fokozatosan felkeltette a kortárs amerikai festészet problémája is. Íróként Wolfe-ot a realizmus érdekelte, így érthető idegenkedéssel fogadta 1974-ben Hilton Kramer cikkét Hét realista címmel, amelynek kulcstézise az volt, hogy kellően meggyőző elmélet hiányában valami kulcsfontosságú is hiányzani fog a képekből. Wolfe egy vele készült interjúban úgy summázta Kramer esszéjét, hogy „mellékelt elmélet nélkül nem is láthatom a képet”.

A Harper’s Magazine publikációja után hamarosan könyvformában is megjelenő Festett malaszt legfőbb tézise az, hogy a hetvenes évek amerikai művészete már nem érzéki tapasztalat, hanem sokkal inkább az egyes kritikusok – Harold Rosenberg, Clement Greenberg és Leo Steinberg – elméleteinek illusztrációja. Noha erős fenntartással fogadta az avantgárd képviselőit, kritikájának célpontjában sokkal inkább a kritikusok álltak. A könyv érvényességét jól jellemezte, hogy a megjelenése kapcsán kialakult viták kizárólag a művészvilágon belül, vagy azon kívül zajlottak: a három kritikus által teremtett Cultureburg bástyái bevehetetlennek bizonyultak.
A könyv fogadtatása botrányos volt. Művészethez nem értő, dilettáns figurának állították be a szerzőt, aki az írógépe mellől ki sem mozdulva olyan dolgokról ír, amelyek mélységéről, igazi mibenlétértől egyáltalán nincs tisztában. Mialatt a művészvilág körein belül teljes elutasításra talált a könyv, a laikus recenzensek arra az álláspontra jutottak, hogy helytállóak ugyanakkor a festmények dezobjektifikációja – tárgyiatlanodása – és a teória felemelkedése kapcsán tett megállapításai.

Részlet a könyvből:
Nem olvassák az emberek a reggeli lapot, magyarázta egyszer Marshall McLuhan, hanem beleereszkednek, mint a meleg fürdőbe. Igaz szó, Marshall! Gondolj el engemet New York városában, milyen lehettem 1974. április 28-án, amikor beleereszkedtem abba a nagy közdézsába, fürdőbe, fertőbe, abba a Marienbadba, abba a Gangesba, abba a milliom lélek Jordán folyójába, amelyet a vasárnapi New York Times-nak nevezünk! S alighogy megmerítkeztem, máris lebegtem benne súlytalanul, a II. rész 19. lapjánál, a Művészet és Szórakozás rovatának lagymatag mélységei fölött, az érzéklések fogyatkozásának állapotában, mikor egyszer csak csodálatos dolog történt:
Felneszeltem valamire!
Jóllehet kagylólevesszínű áramlásban sodródtam, melegen és bizonyosságokkal telten, mintha a Golf-áram hordozott volna az ölében… Kiállítási kritika hordott a hátán, igen. A Times művészeti sámánja, Hilton Kramer írta a Yale egyetemen kiállított „Hét Realistá”-ról, értsd hét realista festőről. S a szemem ezen akadt meg:
„Hívekben nem szűkölködik a realizmus, meggyőző elméletekben annál inkább. S ha ismerjük a művészeti piac intellektuális értékszabályozóit, tudni való, hogy a meggyőző elmélet hiánya sorsdöntő – hiszen elmélet útján csatlakozik az egyedi műről szerzett tapasztalatunk az általános értékrendszerhez. ”
Mondhatják erre: Ne vacakolj, édesapám! Hát ez rezzentett fel a jóból? Szavak zavaros örvénylése szólított ki boldog ájulatodból?
De engemet eltéríteni már nem lehet. Megvilágosodott bennem, hogy a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül jutottam olyan elszólás birtokába, amilyenért pszichoanalitikusok és a moszkvai meg a belgrádi sajtó külügyes megfigyelői akár egy életen át tűrik az unalmat szívesen: olyan obiter dictára, mellékes megjegyzésre bukkantam, amely teljes betekintést nyit a kártyákba.
Szemem a New York Times legfőbb kritikusának ilyen értelmű nyilatkozatára nyílott: Festményre tekintve ma, „a meggyőző elmélet hiánya sorsdöntő”. Elolvastam újra. Nem azt mondja, hogy az elmélet „eligazítónk”, „gyámolunk” vagy éppen fehér botunk lehet. Nem. A hiánya „sorsdöntő”.
Más szóval: Manapság az a helyzet, hogy ha elmélet nem jár a festményhez, én nem is látom, őszintén.
S ott azon helyt az Aha! - jelenségnek nevezett megvilágosodásban volt részem, és korunk művészetének eltemetett valója tárult fel előttem. A homály eloszlott! A köd felszállt! A véreres szem kitisztult és leesett a hályog! (...)
A teljes szöveg PDF-ben /216 KB/

Nincsenek megjegyzések: