Építészet - Kritika - Írás

Az Építész Szakkollégium Építészet - Kritika - Írás címmel szervezett egy beszélgetéssorozatot 2011 őszén a Bercsényi nagytársalgójában. A szerkesztett interjúkat 2015 tavaszára sikerült kötetbe szervezni. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Csóka Attila Róbert és Smiló Dávid az elsők között kért fel a beszélgetésre, így én is szereplek a könyvben. 2013 nyarán egy kicsi, adriai apartmanban pötyögtem le a javított változatot, mint kiderült hiába: a kötetet szerkesztő és remek előszóval ellátó Miklósvölgyi Zsolt már előkészítette a javított változatot, nekem azonban tévedésből az eredeti, nyers leiratot küldték el. Néhány módosítással ugyan, de Mikósvölgyi Zsolt variánsa került a gyűjteménybe, a saját, rendezői változatom egészen mostanáig porosodott a bitek alatt. A beszélgetés első fele hosszú, vallomásos monológként indult, írásban pedig kíméletlen szövegsivataggá terebélyesedett. Ezt azokkal a kérdésekkel lazítottam fel, amit utóbb adtam Csóka Attila Róbert és Smiló Dávid szájába. Ezért az olvashatóság érdekében hozott kompromisszumért ezúton is köszönöm hallgatólagos beleegyezésüket. Hosszú szöveg következik egy csomó olyan - megengedem: redundáns - részlettel, amelyek érvényességét most is meggyőződéssel vallom.

 

SD: Szeretettel köszöntök mindenkit, az Építészet-kritika-írás beszélgetéssorozat második előadásán. Építészet-kritika-írás egymás mellett, hogy ne csak kritikáról és építészetről essen szó, de írásról, publicisztikáról is, ahol műfajok vannak, nyelv van. Múlt héten Martinkó József volt vendégünk, a vele készült anyag felkerül az internetre. Most pedig bemutatom Wesselényi-Garay Andor építész-teoretikust, mai vendégünket. Csóka Attila Róbert és én, Smiló Dávid beszélgetünk vele. Mivel ez egy kötetlen beszélgetés, nyugodtan bele lehet szólni közben is, lehet kérdezni.

WGA: A legújabb munkaterv szerint leisszuk magunkat itt a buliban.

SD: Igen, inni is fogunk. Az első kérdésem pedig: Wesselényi-Garay Andor ’92-ben lediplomázik…

WGA: Pontosabban ’94-ben.

SD. Tehát ’94-ben lediplomázik az építészkaron, tud csomópontot rajzolni, I-gerendát méretezni, gyönyörű alaprajzokat rajzolni. Hogy jön képbe az írás?

WGA: Jó kérdés, még sosem tették fel.... A mi évfolyamunkkal kezdődött el, hogy diploma után itt lehetett maradni az egyetemen doktorálni, és ez nagyon vonzó perspektívának tűnt. Én is aközé a nyolc-tíz ember közé tartoztam, akiket fölvettek az induló PhD-képzésre. Egy év elteltével azonban két meghatározó dolog is történt. Az első, hogy meghalt az édesapám, aki egy nagyon furcsa jelenség volt az életemben. Szüleim négy éves koromban elváltak, és édesapámról – mint minden hasonló helyzetű fiúnak – nagyon ködös képem volt, amit iszonyatosan illuminált és ritka találkozások tettek emlékezetessé és torzítottak majdhogynem értelmezhetetlenné, de ettől függetlenül nem volt gyakorlati szereplője hétköznapjaimnak. A halálakor szembesültem életének egy-két fejezetével, például azzal, hogy nagyon beteg volt, és avval, hogy volt egy cége, amit megörököltem.

A másik meghatározó tényező az volt, hogy bőséggel tartott még bennem az egyetemi lendület, amellyel meg akartam mutatni a saját dolgaimat, amivel menni, csinálni, megnyerni akartam pályázatokat. Én vitrin-tabló fiú voltam, divatos cuccokat csináltam, sok tervemet állították ki tanszéki folyosókon. Amikor arról írok, hogy senkit ne kényeztessenek el saját egyetemi sikerei, mert egyáltalán nem biztos, hogy azok előrevetítik, netán garanciát jelentenek a gyakorló építészként elért sikerekre, akkor bizony magamra is gondolok. 1996-ban azonban még nagyon bennem volt az egyetemi lendület, bíztató ígéretekkel és azzal az egyébként tragikus lehetőséggel, hogy apám cégét esetleg tervezőként fenntarthatom… túl sok volt az érzelem. Minden irányból.

SD: Igen, igen.

WGA: Ráadásul akkor vette át Domonkos Gábor a PhD-oktatás felügyeletét, ami nagyon nagyot csavart a keménységen, az elvárásokon: megszűnt az a lazázás, ami mindannyiunk első féléveire jellemző volt és amit – bevallom, legalább is én – a továbbiakra elképzeltem. Lehet, hogy más is hasonlóképp volt ezzel, de felelősséggel csak a magam nevében nyilatkozhatom: az a fajta kettősség jellemezte a 90-es évek második felét, amely a posztgraduális képzéseket egyszerre tekintette az önálló gyakorlat melegágyának így a tudományos teljesítmények hiányát a praxis szorításával igazolta, illetve fordítva: bizonyos munkákat a biztosnak tűnő egyetemi státusz háttere előtt utasított el. Egy biztos, a korhangulat eredőjeként jelent meg az igény több évfolyamtársamnál is, hogy mutassuk meg az egyetemen, de közben induljunk el, legyen önálló irodánk. Elképesztően fűtötte mindezt az a rendszerváltás utáni hevület, a vágy hogy alakuljanak ki alternatív módok is, ne csak a bevett, mester-tanítvány, mesteriskola-anyámtyúkja utakon lehessen építészeti karriert gründolni.

SD: És így lett az építésziroda.

WGA: Még az egyetemi évek alatt kezdtem el együtt pályázni és zenélni Osváth Gáborral. Nagyon jól ment a közös munka, logikusnak tűnt, hogy apa hagyatékából vele alapítsam meg a Gyárat, amely Andy Warhol Factory-je után volt az, ami: Gyár. Heroikusan küzdöttünk, volt pár nagy siker: harmadikok lettünk megosztva Ferencz Istvánnal - és Marcival a Hannoveri Expó pályázatán. Oszó – ez volt a társam beceneve – pedig a Graphisoft vizuális tervpályázatán nyert egy nagyon szép díjat. Ez a dzsungelharc azonban lassan-lassan fölőrölt. Hiányzott belőlem valami, ami ahhoz kellett volna, hogy sikeres építész legyek, főként az idegi stabilitás, amire akkor lesz szükség, amikor beindul a kivitelezés önfelszámoló, véres gyakorlata. A kivitelezés nem arról szól, hogy jobb legyen a ház, ellenkezőleg, a vállalkozó azonnal le akar nyomni, megpróbál már az első körben az agyagba döngölni a megbízó előtt, hogy átvehesse a kontrollt. Ahogy veszíted el a hiteled – „Kedves Kovács úr, helyesek ezek a fiatalok, de hát tapasztalatlanok, tudok én ennél egy sokkal szebb megoldást, ami még olcsóbb is!” –, annál nagyobb eséllyel veszi át az irányítást az építkezés felett, és azt veszed észre, hogy már nem szólhatsz bele a saját házadba. Nagyon rosszul viseltem ezeket a helyzeteket. Van ennek természetesen karikírozható része is, például, hogy december huszonnegyedikén este megszólal a telefon: „mérnök úr, azonnal jöjjön ki az építkezésre, mert nagy a baj” – de akkor ezen nem tudsz nevetni, hanem összerezzensz. Én összerezzentem.

CsAR: De hogyan lesz egy ügyes kezű építészhallgatóból béna építész?

WGA: Bizonyos képességbeli hiányokon túl – ami csak ilyen helyzetben derül ki – úgy, hogy az egyetemet olyan laboratóriumnak tekintettem, ahol mindent szabad. Apai tanácsra kezeltem kísérleti terepként azok után, hogy azt mondta: figyelj fiam, neked már nem kell a Népköztársasági Ösztöndíjra hajtanod – ez náluk megélhetési kérdés volt -, csináld, amit akarsz, ne hallgass senkire, nyomjad. Ez nagyon kellemes felelőtlenség-érzetet hozott, zavarba is jöttem a közép-félévében. Nagyon komoly társaságba kerültem: Cságoly Ferenc, Turányi Gábor, Török Ferenc… hát náluk már nem ment a fickándozás. Nem is nagyon értettem, hogy mit várnak el tőlem. Az viszont már ott kiderült, hogy valamit kurvára rosszul látok.

De éppígy nem lehetett kísérletezni a piacon sem, éppígy nem értettem, hogy a megbízók mit akarnak. Elkezdtem cenzúrázni önmagam, fogalmam sem volt, hogyan találhatnám ki a megrendelő gondolatát, és már a papír fölött görcsös voltam. Az a szabad játéktér, amelyet a pályázatoknál és az egyetemi évek alatt is annyira élveztem, egyszerűen eltűnt. Ez volt az egyik ok.

A másik ok pedig, hogy egyszerűen belehülyültem a dzsungelharcba. Nem olvastam, nem írtam, semmit nem csináltam. Egyszer Benárd Aurél meg is kérdezte: Andor hová tűntél te a diploma után? Tényleg van egy lyuk az életrajzomban 1994 és 2001 között. Próbáltam megélni, dolgoztam.

SD: Hogyan lehet kijönni egy ilyen dugóhúzóból?

WGA: Tanulsz. Amikor gondban vagyok terápiaként kezdek el tanulni. A harmadév végén például nagyon megviselt a középtervem kudarca. Akkor kihagytam egy évet és megtanultam rendesen angolul. A Gyárból az első utam a művtöri szakra vezetett, amit végül nem végeztem el. Csak két évig csináltam, de az is rengeteget jelentett. Közben kezdtek megtalálni az írásbeli feladatok is. Egyívású vagyok Csanády Palival, akinek kellettek olyanok, akik írnak. Engem nagyon érdekelt a dolog, vissza akartam rágni magamat abba, amit nagyképűen építészeti kultúrának lehet nevezni, amiről valamelyest tájékozott voltam még az egyetem alatt, és amiről viszont már fingom sem volt ’94 és 2000 között. Ekkor kezdtem el írni. Elképesztően felszabadító érzés volt. Amennyire bizonytalan voltam az építészet terében, olyan nyugodtan kezdtem tájékozódni a monitor, meg a papír terében.

SD.: Mi volt a követező lépés?

Az ATRIUM magazinnak lettem előbb a munkatársa, majd szerkesztője. Még az ELTÉs éveim alatt hívott föl Halasi Rita Mária, a lap főszerkesztője. Ez az időszak az építészeti- és belsőépítészeti sajtó aranykora volt. Akkori fontossága, virulékonysága a mai szemhatáron szinte érthetetlen. Az Atriumot az Octogonnal, továbbá az Interieur magazinnal együtt a kora-kilencvenes évek lapalapítási láza dobta felszínre és ma már szinte csoda, hogy bölcsészek áldozatos munkájával azokat sikeressé lehetett tenni. Megjegyzem, ugyanekkor, ugyanezen lapok körül jelent meg a szakírók új generációja: Lovas Cecília, Halasi Rita Mária, Szentpéteri Marci, Martinkó Jóska, Szépvölgyi Viktória, Rothmann Gabi, az építőművészetes Haba Peti és persze az egész buli katalizátora, Bojár Iván András. Ekkor robban az Építészfórum a saját körével: Szemery Samuval és Somlyódy Nórával. Elképesztő érzékenységgel és tehetséggel megáldott emberek, akik között – Samut leszámítva – nincs építész. Visszatérve az Atriumhoz: a lap akkori építészeti főmunkatársa az Építőművészetet vezető Szegő György volt, ami nem lehetett egészséges helyzet. Helyére keresett kollégát Halasi Rita Mária, és a telefonja is inkább egy kérdés volt:

– Andor, nem tudsz valakit, aki ért az építészethez, építész is, írni is szeret, rálátása is van a dolgokra, fiatal is, ambiciózus is?
– De igen, tudok, ez én vagyok – válaszoltam.

– Hát te hülye vagy.
– Nem, hidd el, ez én vagyok… illetve okés, bocsánat, ha magamat nem mondhatom, akkor Szalai András.
– Jó Andor. Akkor én most elmegyek Svédországba és beszélgessünk erről miután hazajöttem.

Így lettem az Atrium munkatársa, majd szerkesztője. Remek munkahely volt, mert nem szóltak bele abba, amit csináltam, kényelmes munka volt, ráadásul nagyon elegánsan megfizették. Ezért nagyon nehéz annak, aki bekerül egy szerkesztőségbe, mert igazán kihívásos lesz abbahagyni. Pozíció, rálátás és döntéshelyzet. Állandó lesz a vágyódás ez iránt, de hála Istennek azzal, hogy egyetemen kezdtem el dolgozni, sikerült kimásznom ebből a kényelmi csapdából. Mely csapda szellemileg is elpuhít. Lázasabb éjszakáimon rendre előjött egy rémkép: elhízott, pecsétes ingű, félrecsúszott nyakkendőjű sajtómunkásként láttam magam, aki már az egész világra cinizmussal tekint. De akkor ez a munkahely adta a fizikai és mentális kereteket ahhoz, hogy írjak Csanády Palinak, hogy blogot indítsak és hogy magánszorgalomból végül ledoktoráljak.

S.D.: Hogy jött a képbe a tudóskodás?

Nagyon kezdett hiányozni az egyetemi közeg, továbbá az, hogy elméleti kérdésekkel foglalkozhassak. Őrületesen be akartam pótolni azt az időt, amit ugyan nem vesztegettem el a gyakorlati építészettel, mert tudom mi a különbség a sávalap és lemezalap között, de ami alatt mégis hiányzott az, amit a doktori iskola jelentett. Vissza akartam kerülni, mert nem tudok semmit abbahagyni, mindent szeretek befejezni. Sokszor álmodom például azt, hogy angolból le kell érettségiznem, és nem megy. Máskor meg azt, hogy újrakezdem az egyetemet, és már minden tárgyam megvan, de geodéziából valamiért meghúznak. Ez nagyon nyomasztó álom, akkor szokott előjönni, amikor túlvállalom magam. Ebből be kellett lássam, hogy ilyen alkat vagyok: ha valamit elkezdek, akkor azt görcsösen be kell fejeznem. Így voltam a doktorival is,vissza akartam küzdeni magam, és persze hogy az már nem volt olyan egyszerű, mint közvetlenül a diplomázásom után. A műegyetemre ugyanis nem vettek vissza, kétszer nem léphettem ugyanabba a folyóba.

Akkor jött Sopron, heti, kétheti lejárással, hajnali keléssel, hosszú vonatutakkal, pusztán hogy megmutassam mit írtam. Ez akkora pénz-, és energia befektetés volt, hogy mindig csináltam, írtam, még ha csak az utolsó estén is. Mondjuk nagyon gyorsan, három év alatt meg is született a tézisszöveg.

Ezután az intenzív hajtás után azonban megint elkezdett hiányzani valami. Emlékszem, egyik délután hamarabb értem haza munkából, semmi dolgom nem volt, jó előre előkészítettem a következő lapszámot. Csak feküdtem a kanapén, bámultam a plafont, klasszikus világfájdalmam volt, igazi Weltschmerz. Hiába volt tavasz, hiába volt minden rendben, mégis szenvedtem a gondolattól, hogy így fog eltelni az életem. Muszáj volt elkezdenem valami újat. Ekkortájt vesztem össze Szegő Györggyel és Gerle Jánossal az Építőművészetes felszólalásom kapcsán és még javában dühöngtem azon, hogy az utolsó riposztomra Vargha Mihály azt mondta, hogy az már közölhetetlen. Egyedül egy volt évfolyamtársam, Talmácsi István olvasta el a szöveget és ő vetette fel, hogy indíthatnék egy blogot, jól állna nekem, az efféle intellektuális anyázások pedig egyenesen oda valók. Ez 2007-ben volt. Így született a WérGidA, ami most éppen szünetel egyéb teendőim miatt.

Nagyjából ez történet velem ’94 óta. Egyébként nyugodtan kérdezzetek, ezért is próbálok ilyen személyesen és pontosan beszélni.

SD: Pont ezt akartam mondani, hogy ebből a személyességből látszik, hogy az irodalom erősen áthat téged, és hogy…

WGA: Nagyon nyálas voltam?

SD: Nem volt, nekem tetszett...

WGA: Biztos?

SD: Nem a művtörin, és is nem az építészkaron tanultál írni, mert tudsz írni…

WGA: Nem, nem tudok. Erről még beszéljünk. Nem tudok írni, és ez nem álszerénység. El fogom mesélni, ha eljutunk odáig. Vagy most meséljem el?

SD: Van másik kérdésed Attila?

CSAR: Azzal szeretnék bekapcsolódni, hogy az Atrium – úgy mondtad – jól pozícionált hely volt, de nekem egyszer mégis azt mondtad, hogy ciki meló volt, mégis miért?

WGA: Azért éreztem cikinek, mert elfogadtam azt az értékhierarchiát, amely a mai magyar építésztársadalmat szervezi. Amely engem is képzett, amelyhez mérem magam, amelyet elfogadok, amelyet – a provokatív beszólásaim ellenére is voltaképp erősítek. Amelynek – egyes képviselőinek bődületes baromságai és torz működése ellenére sem látom alternatíváját. Gyűlölöm ennek a hierarchiának a részleteket is uraló kizárólagosságát, egycsatornásságát és beszűkültségét, de lehet, hogy a hatalmi rendszereknek – merthogy ez az – ez velejárója. De akkor is. Bármennyire is járatom a számat, én belülről beszélek. A kritikák, amelyek azért érnek, mert túlzottan szakmai vagyok, csak a szakmának szólok, mind igazak. Szóljon más a nagyobb nyilvánossághoz, én erre nem vagyok képes. Ha viszont elfogadod ezt a hierarchiát, rögtön kiderül, hogy a lapok között igenis van különbség, és a csúcson a szakmai periodikák állnak. Függetlenül attól, mit gondolok az egyes konkrét fórumokról. És én része vagyok ennek a struktúrának, és ez nem értékítélet, hanem norma, pusztán a végzettségem miatt is. Ezért éreztem cikinek.

CSAR: A lapok hierarchiáját pusztán a szakmai hierarchia okozta, vagy valós különbségek is voltak?

WGA: Ezt egyrészt nem láttam kívülről, másfelől a törzsanyagok tekintetében nem volt, nem lehetett és most sincs komoly különbség: kicsi ország vagyunk, ugyanazok a házak, ugyanazokkal a fotókkal vándoroltak az Alaprajz, az Octogon és az Építőművészet között. Az Atrium családi házas tartalmával sem volt probléma, ugyanis 2005-re minden épeszű kollégának el kellett fogadnia a tényt, hogy egy villa nem lesajnálandó tett, hanem megkerülhetetlen akciómező, ráadásul a legfiatalabb generáció egyetlen megnyilatkozási fóruma. Elmúltak azok idők, amikor az Iparterves menők lenézhették azokat a kollégáikat, akik esténként teszem azt nem pályáztak, hanem családi házak terveit rajzolták. Csak a legelvadultabb szakmasovinisztáknak nem tűnt fel, hogy Ákos, Pataki Ági, Ragály Elemér, Béres József, meg még ki tudja kik mecenatúrája nyomán egyugyanazon rendeltetésen belül létrejött egy új műfaj. A villa mint olyan ugyanis ekkortájt került vissza abba az örökségbe, amely Molnár Farkastól, Fischer Józseftől, ifj. Dávid Károlytól, meg úgy általában a pasaréti építészektől eredt. Ezzel tehát nincs, nem volt probléma. De azzal, ahogy a házakról írtunk, ahogyan az építészethez hozzáálltunk és azt prezentáltuk, nekem már rendkívüli fenntartásaim voltak.

SD: Vissza az íráshoz picit…

WGA: Menjünk vissza az íráshoz.

SD: Azt mondtad, nem tudsz írni. Miért?

WGA: Elfelejtek. Nem vagyok grafomán, annak ellenére, hogy sokat írok. Nem az íráson keresztül rögzítem az életem eseményeit, rezdülésit, nem vezetek naplót. Nem érzem azt, hogy az írás lenne az egyetlen mód, hogy jól érezzem magam a világban. Nem gondolom, hogy leírt szövegekkel, szavakkal kell magamat beburkolnom, hogy ne sérüljek meg. Nem érzem azt, hogy az írás az egyetlen olyan tevékenysége az életemnek, amiben akár mint férfi, akár mint ember kiteljesedhetek. Ez egyfelől jó, mert egészséges pszichére utal, másfelől rossz, mert nem tanultam meg írni: sem gimnáziumban, sem egyetemen nem sajátítottam el az alapokat, hogyan rakjak össze egy mondatot. Ha hosszabb kihagyás után kezdek új szövegbe, már az elején érzem, hogy jobban ment régen, hogy volt egy frappánsabb fordulat, ami épp nem jut eszembe. Csikorog a nyelv, nem uralom a mondatokat, megakad a szem az egyes szavakon, suta kapcsolatokon. Ráadásul az olyan feladatok, mint a tavalyi biennále, vagy a korábbi, templomos kiállítás sem segítenek ápolni az íráskészségem. Egy meghatározó projektet akkor tudsz megcsinálni, ha csak arra koncentrálsz. Szűkítés kell hozzá, az íráshoz pedig egy folyamatos tágítás, engedd magadra hatni a szavakat, mások gondolatait. Mikor projekteket csinálok, akkor ugyanazt az elhülyülést – termékeny, bár mégiscsak elhülyülést érzem, mint annak idején a Gyárban.

Ez furcsa érzés, mert elvileg a cutting edge útján jutsz el egy biennále-kurátorságig: hogyan lehet mégis elhülyülni? Úgy, hogy mást sem csinálsz egy évig, mint telefonálsz, és piszkálsz másokat. A képesség, ami az íráshoz kell állandóan tömörödik, mint egy hóréteg, ülepszik, mint a málnaszörp, és iszonyú erővel kell újra és újra felkavarni. A blogolás segít megoldani a mindennapos, alany- állítmány-tárgy szintű problémákat. Sokszor elhatározom, hogy minden nap, ha esik, ha fúj, írok egy-két oldalt, mert enélkül bizony görcsössé válok.

SD: Ez nem általános szerinted?

WGA: Nem tudom, mert mással nem szoktam erről beszélni. Például a bölcsészek már az első szemeszterrel kezdve átlagosan százezer karakternyit írnak különböző szemináriumokra, és ez bizony számít. Ha valaki tizennyolc éves korától ilyen közegben él, félévente megír mennyiségre egy kisregényt, több ezernyi oldalt olvas, szövegek között tájékozódik és a reflexióit jegyzetek formájában rögzíti, akkor sokkal könnyebben rak össze egy írást, mint aki nem.

SD: Mégis az látszik, hogy a szövegek, amiket írsz elég erősen hatnak, főleg amik a blogon jelennek meg. Miért? Bachmann Péter például miért hat annyira?

WGA: A blog a szabadságérzet miatt fontos tényező. Azok a szövegek azért húznak annyira, mert tisztán és kérlelhetetlenül csak arról szólnak, ami épp foglalkoztat. Amikor van egy-egy jobb ötletem – kár lenne tagadni Bachmann Péter az egyik jobb ötletem volt – azonnal beugrik egy görcs, hogy ez volt az utolsó. Nem akarom sajnáltatni magam, de rettentően paranoiás vagyok. Görcsölök, lesz-e újabb, de most már tudom azt mondani, hogy nem baj, ha nem, legalább ennyi is eszembe jutott. Ezen felül persze abban is bízom, hogy mindez nem pusztán véletlen: ha egyszer sikerült valami, akkor arra megvan a képességem, tehát hasonlóképp fog sikerülni a jövőben is. Ennyit az ötletekről.

Nagyon jól esik egyébként, ha úgy érzed az írásaim a minőségük okán hatnak. Én sokkal kevésbé vagyok magammal megengedő, szerintem sokkal inkább a témáim és az időnkénti botrány miatt szerethető, amit írok. Amikor még az Atriumnál dolgoztam, szégyen vagy sem, de időről időre tudatosan végiggondoltam, hogyan tudnék hisztit előidézni. Kár lenne tagadni, ez jellemző volt rám, ha találtam valamit, amire úgy éreztem, hogy rá lehet ugrani, arra ráugrottam. Nem mentem magam, sikerre szerettem volna vinni, amit csinálok. Az energiám egy része arra ment el, hogy ilyen szemmel lássam a világot. Nem azért voltak a WérGidÁn a cikkek olyan hatásúak, mert kiemelkedő író vagyok, hanem mert igenis odafigyeltem azokra a helyzetekre, amelyek alkalmasak voltak szájkaratéra. Őszintén, ez végül is szájkarate. Kiábrándító, ugye?

SD: Nem, pont ezt akartam kérdezni, mennyire van helye a botránynak az építészetben? Belülről nézve az építész társadalom lehet komoly, akár drámai események közege, de kívülről nézve csak egy bili, amiben mind lötyögünk. Ha így tekintünk rá, akár kísérletezhetünk is a biliben úszkálókkal, a reakcióikkal. Te is sokszor meghúztad építészek haját, vagy lábukra léptél, persze fájt nekik. Ez tudatos volt?

WGA: Nem, sosem volt bennem szadizmus. Volt viszont egy furcsa érzés, mikor találkoztam valakivel, akit előzőleg az agyagba döngöltem, és haragudott rám. Sosem értettem, miért? Mindig emlékszem, kiről mit írtam, de a szememben azok csak szavak. Senki feleségét nem szerettem el, lányát nem csábítottam el, munkájából nem túrtam ki: soha nem okoztam komoly egzisztenciális problémát. Én is tudom, egy-egy jól sikerült mondat könnyen válhat sértővé, akár szándékom ellenére is, de mindig úgy gondoltam, lépjünk túl rajta. Majd ha a sértett jó házat csinál, én is jót fogok írni. Sosem pécéztem ki senkit tudatosan, de a magyar építészeti közéletben vannak hálás alakok, akik időről időre feldobnak labdákat, amelyekbe csukott szemmel is bele tudsz fejelni.

Egy korábbi beszélgetésen már elmondtam, hogy mikor elindítottam a szövegeimet, mindig olyan érzésem volt, mintha egy tömeggel teli térbe csukott szemmel belőnék egy golyót, ami valakit biztos eltalál. Nagyon rosszul éreztem magam ilyenkor, mert távolról sem vagyok olyan harcos alkat, mint az írásaimból esetleg tűnhet. Ráadásul az én hozzáállásom az, hogy ha te nyilvánosan mondanál valamit az építészetről, amivel nem értenék egyet, és ennek hangot is adnék, az nem lehet konfliktus. Kívülről lehet, annak tűnik, de úgy gondolom, ez a kulturált vita.

CSAR: Igen, a kritikának két oldala van, lehet egy házat támadni és védeni is. Miért nem jön soha senki, hogy Andor, nem értek veled egyet?

WGA: Az ilyen párbeszédhez más típusú lapok kellenének, mint amilyenek most vannak.

CSAR: Megoldás lehet az internet?

WGA: Igen, az interneten elképzelhetőnek tartom az ilyen diskurzust, talán már létezik is. Például az Építészfórum… de nem vagyok biztos, hogy az tényleg ebbe a kategóriába tartozik. De tartozhatna. Ott sok esetben kevéssé megalapozott írások is megjelennek, Masznyik Csabi kivételével, aki nagyon meg szokta támogatni a véleményét. A klasszikus értelemben vett építészetkritikai vita viszont még hiányzik az internetről. Az olyan párbeszédre gondolok, ami például hétről-hétre megjelenik a tranzitblogon, vagy a nyomtatott kritikai lapokban, például az Ésben. Ilyen fórumot jó lenne létrehozni az építészek számára is, csak ehhez dolgozni kell. Sokat és önfeláldozóan.

CSAR: Meg van a recepted, hogy lehet megalkotni egy ilyen fórumot?

WGA: Mondom, sokat kell dolgozni önfeledten, önfeláldozóan. Akarni kell valamit mondani, és működik. Össze kell jönnie 10-15 embernek, akik azt mondják, hogy akár ingyen, de foglalkozunk vele, rendszeresen írunk, komoly szövegeket. Ebből egy idő után létrejön egy igazi elektronikus újság. Saját példámon látom, ehhez nagyon sok munka kell. Nagyon kevés ember van, aki ezt vállalja, de evvel nem magamat akarom fényezni. Például Koós Miklós készített egy interjút a Falanszter blog szerzőivel. Fantasztikus mit visznek végbe ketten. Naponta négy-öt órát foglalkoznak az írásokkal, és ez nem túlzás, én is ennyit foglalkoztam a WérGidÁval, mikor csináltam. Egy komoly blog úgy működik, hogy négykor nekiállsz egy íráskezdeményhez, ami a fejedben van, és ha jól megy, kilencre befejezed. Nem akarom túldramatizálni a blogolást, de mindenképp nehéz, mert lusták vagyunk. Sokkal könnyebb föltenni a kérdést, hogy miért nincs kommunikáció építészek és laikusok között, mint dolgozni, hogy legyen. Ha annyi tanulmány született volna a témában, ahányszor ezt a kérdést hallottam, sokkal jobb lenne a helyzet.

CSAR: Épp Dáviddal beszélgettünk a minap, hogy milyen jó lenne, ha ezzel valóban napi négy-öt órát is lehetne foglalkozni, de ennek egyszerű gátjai, financiális vonzatai vannak.

WGA: Ebbe most ne menjünk bele, mindenre lehet azt mondani, hogy vannak gátjai. Én is csak az Atrium mellett tudtam csinálni, ez is igaz. De erről nem akarok többet beszélni. Egy dolog viszont megkerülhetetlen: egy egyfős blog nem tud általában az építészetről mesélni, hanem kizárólag arról, ami a szerzőjével történik. Az emelkedik témává, ami épp szembe jön. Ha berúgsz és házakkal álmodsz, akkor az. Ha van valamilyen agymenésed, akkor amaz. Ha van egy pofozóbábud, akinek kéjelgő mazochizmussal figyeled minden szavát, akkor rendszerint ő. Most, hogy már egyetemen tanítok, az eljövendő posztokban – már ha lesznek –biztos meghatározó vonalként jelentkezne az oktatás. Mostanában onnan származik ugyanis a legtöbb élményem.

SD: Oldjuk picit a magasságokat, engem megfogott, mikor mondtad, hogy nem lehet arcba anyázni. Közben az építészfórum kommentoldalain rendre kiderül, mindenki szíve szerint mocskolódik, ha lehet. Látható, hogy vannak feszültségek, és ezeket meg tudnánk élni írásban, de ennek gátat állít a finomkodó hangvétel. WGA: Alapérték az, hogy a másik embert tiszteljük. Ez nem lehet vita kérdése.

SD: Ez erkölcsi kérdés?

WGA: Nevezheted bárhogy, ez alapérték, ehhez tartom magam. Az objektív teljesítménynek szabad nekimenni, az ember szent. Körmendy Imre – remek kolléga – írt egy cikket a Metszet legutóbbi számába, amiben egy korábban publikált ház kapcsán tesz fel kérdéseket. Egy-két fölvetését anakronisztikus nonszensznek tartottam, és ezt meg is írtam: a következő lapszámban fog megjelenni. Végig figyeltem arra, hogy az iránta érzett távoli és elfogult rokonszenvemet és felvetéseinek képtelenségét egyszerre jelenítsem meg. A feladat az volt, hogy ezt a két dolgot elválasszam egymástól: a kemény és határozott érveket ne vegye magára, akinek szántam, mert nem az embernek szóltak, hanem az írásának. És az, hogy most ketten vitázunk nem zárja ki, hogy egy következő alkalommal majd együtt röhögünk egy harmadik hülyeségen – akár az enyémen. Meggyőződésem, ez az a vitakultúra, ami nem csak elvont fogalom, hanem egy gyakorlatban megvalósuló hozzáállás. A személyes határozottság kifejezése, és a másik fél határozottságának elviselése.

SD: Ebből a szempontból furcsa, hogy ha egy házról írsz rosszallóan, akkor az építész megsértődik, pedig nem róla írtál, hanem egy alkotásáról.

WGA: Több mint egy évvel ezelőtt a biennále kapcsán Árvai Andris és Villányi Norbi kérdeztek, és az interjú végén szóba került az építészeti írás. Kiszakadt belőlem egy mondat arról, hogyan éli meg az építész a találkozást a kritikusaival. Van egy ház, és te vagy az építésze, a tervezés egész kálváriáján végighaladsz. Kivágnak az önkormányzatoknál, rendre újrarajzolsz mindent, fennmaradási tervet csinálsz, összeveszel a megbízóddal, alászállsz a poklokra. Ezek után jön egy festett szőke kisköcsög, és azt mondja, hogy ez neki nem tetszik. Érdekel? Akkor azt mondtam, hogy nem. Tévedtem. Örülsz, hogy pénzednél vagy, mégis érdekel. És ezért fáj ennyire. És ezért akarja mindenki ezt elrejteni, ezért mered kővé a magyar építészek arca, ezért nem mosolyognak soha. Mert egy ekkora szívás után nem szabadna, hogy egy kroppolt hajú manírgép érdekeljen. És mégis. Érted?

Még nem is olyan rég úgy hittem, a sok szenvedés felvértezi az építészt az ilyen esetekre, de nem így van. Érdekli a kritika, adott esetben nagyon fáj neki, és ez teljesen érthető. De evvel nem lehet mit kezdeni. Ezt el kell tudni viselni, az utolsó ütést a végén. Mikszáthtól származik az idézet – számomra Szabó Levente fedezte fel –, a szó nem tör csontot. De, mondja Esterházy Péter. A szó csontot tud törni, és ez nagyon furcsa hatalmi helyzet. Nagyképű és igazságtalan, mikor azt mondom, ezt el kell tudni viselni. Mert tényleg ki vagyok én, hogy ilyet mondjak?

Közönség: Nem perverz dolog úgy nekimenni valaki a munkájának, hogy tudatában vagy a kálváriának, amit végigjárt?

WGA: Ez a dolgom. De nagyon fontos, amit az előbb mondtam, hogy ne az embernek menj neki, hanem a munkájának.

K: Akárhogy is, a munkáját…

WGA: Akkor ne csináljunk kritikát. Írjunk esszét. Nyitott kapukat döntögető publicisztikát. Posztmodern parafrázist. Szövegmontázst. Ismertetést, ekphrásziszt, újabb törökországi levelet, mit tudom én, de ne nevezzük kritikának.

K: Pont erre akarok kilyukadni, hogy ellenérv lehet egy kritikára, hogy milyen Magyarországon egy megrendelővel jól kijönni, házat tervezni?

WGA: Szerintem nem. Hirtelen beleugrottunk a műfaj szabályaiba, hogy mi alapján döntöd el, mint kritikus, hogy neked egy ház tetszik vagy nem. A kritikaírás – és muszáj egy picit a részletekbe menni – nem mérlegelés kérdése, hanem az értelmezési keretedé. Nem azt mérlegeled, hogy az alkotónak milyen körülményei voltak, hanem hogy te milyen koherens értelmezési keretet tudsz egy ház köré emelni a műveltséged, olvasottságod, információid segítségével. Ezen a kereten belül fogalmazod meg a kritikát. Mondok egy példát: vegyünk egy olyan épületet, aminek sok íves fala van, ívelt tetővel, természetes palával fedve, úgy néz ki, mintha Makovecz Imre csinálta volna, és az építésze mégis folyamatosan strukturalizmusról, rendszerelvű tervezésről beszél. Ha a rendszerelvű tervezést elfogadod mint értelmezési keretet, akkor egy mondattal el tudod intézni a házat, hogy ez bizony úgy szar, ahogy van. Pusztán mert látod, a végeredménynek rohadtul nincs köze az elvi alapokhoz. Ellenben, ha a tervezőtől függetlenül az a véleményed, hogy az organikus építészet irányából kell közelítened, akkor a saját értelmezési kereteden belül egy koherens eredményt látsz. És ennek nincs köze ahhoz, milyen volt az építész viszonya a megbízóval. Nem fogod észrevenni ezeket a problémákat.

K: Értem mit mondasz.

WGA: Csak nem értesz vele egyet.

K: Igen, mert ha egy házról írsz kritikát, akkor nyilvánvalóan az építészről is megírod a kritikát.

WGA: Nem - ez nagyon fontos, - nem írod meg az építészről a kritikát, legfeljebb egy jellemzést írsz egy tett végeredményéről. Most egymás között jól modellezzük a kritikus és építész közötti beszélgetést, vagy inkább elbeszélést egymás mellett. Egy meghatározott módon akarod értelmezni a szavaimat, és ez félrevezető.

K2: Ha megfogalmazol egy kritikát, azt soha nem veszi magára a kivitelező. Kizárólag az építésznek szánod a kritikát, akkor is, ha nincs róla szó. A kritika az építész döntéseinek szól. Az a probléma, hogy az építészek nem döntéseket hoznak, hanem inkább érzelmek alapján terveznek Magyarországon, ezért fogadják nehezen a kritikát.

WGA: Ezek azok a helyzetek, amelyeken durva tulok módjára keresztülgázolok.

SD: De akkor mégse szent az ember, ha keresztülgázolsz…

WGA: Nem, én azon gázolok keresztül, hogy a kivitelező hogyan végezte a dolgát. Nem láttam még olyan kritikát Martinkó Jóskától, amelyben az eresz bádogozásának mikéntjéről esne szó. Egy idő után én sem nem foglalkoztam az ilyen kérdésekkel. Ráadásul kritikusként nem vagyok mindig tájékozott az új anyagokban, az aktuális részletekben. Akár észre sem veszek egy ilyen jellegű hibát. Persze, ha elképzelek egy tervet bontott téglával, amit végül terméskő utánzat pamacsokkal berakott homlokzattal készítenek el, akkor megértem, hibázott a kivitelező. Ezt a házat nem szabad leközölni, olyan mértékben korrumpálta az alkotást a slendriánság. A lapoknak kell azt mondani, hogy nem hozunk le ilyen eseteket.

M. Night Shyamalan megvan mindenkinek? A Hatodik érzék, ugye milyen marha jó volt az a film? Viszont a legutóbbi filmje, a Lány a vízben elég rossz volt nem? Ha rossz egy film, nem azt mondjuk, hogy rossz volt a világítás, vagy a zene az oka, hanem hogy Shyamalan ócska filmet csinált. Pedig többen szerepelnek stáblistán, ahányan egy kivitelezésen dolgoznak.

K2: De egy ház sem fekete-fehér, jó vagy rossz.

WGA: Persze hogy nem, de, az hogy neked tetszik-e vagy sem, az fekete vagy fehér. A kritika a személyes véleményed elmondása, abból pedig csak egy lehet. Nincs olyan, hogy valami tetszik is, meg nem is. Vagy tetszik, vagy nem tetszik, ettől kritika a kritika. A kritika nem ontológiai minőségeket jelöl, nem helyezi el az építészet nagy panteonjában a házat örökre és visszavonhatatlanul. Nem jó és rossz kérdése. Ezért butaság, mikor ítélet és kritika különbségén kezdenek rugózni építészek: az rendben van, hogy kritizál, de ítéletet is mond. A kritizálás és az ítéletmondás ugyanaz: a kritika személyes ítélet. Sokan úgy értik az ítéletet, mint örök érvényű szentenciát, pedig nem ez a kritika a célja.

Ez az építészek mentsvára egy hülye kritikussal szemben. A kritikaírás – ami nagyon fontos az életemben – nem maradandó műfaj. A kritika szerte fog foszlani, a ház megmarad. Például ma már nem élő irodalmi örökség a harmincas években írt kritika, azt sem olvassuk vissza, hogy 2000-ben ki, mit írt. Viszont a mindenkori közgondolkodás beállítása szempontjából fontos a kritikai hozzáállás, az állandó párbeszéd. A beszélgetés léte, annak fenntartása miatt alapvető a kritika.

K2: Hiszel az objektív kritikában?

WGA: Nincs ilyen. Az objektív kritika az a műanyag üveg. Vagy kritikus…

K2: vagy objektív.

WGA: Pontosan. Mindig van egy személyes momentum a kritikában, ami csak a kritikusé. Az építészeti tervezésnek is mindenképp eljön az a pontja, ahol bármennyire is totális hatalmi kontrollban van az építész, eljön a puszta akarat a lehetősége. Egy apró kilincsnél, egy szegélynél, egy álmennyezeti részletnél, ahol az egyik darabját igenis meg tudod határozni a világnak. Ez az igazi hatalom. Ha van az építészetben hatalom, akkor az ez. Ezért a hatalomért cserébe kell, vagy úgy gondolom, méltányos szembenézni egy szöveggel, amely a döntésedet véleményezi.

Mindennek persze következménye, hogy egy kritika kimerülhet egy vagy öt odabiggyesztett csillagban is. De megfogalmazható egy bekezdésben, netán egy oldalban és persze meg lehet támogatni egy szabatos, hosszú elemzéssel is. De a kritikai mozzanat szempontjából – és ezen a ponton nagyon egyet értek Kovács András Bálinttal –, nincs különbség egy húszoldalas tanulmány és mondjuk három és fél csillag között. A forma és a választás ténye persze már önmagában is hordoz kritikai tartalmat: előbbi azért, mert nagy kritikát csak „nagy” házról lehet írni, utóbbi pedig azért, mert jelzi, megütötte a ház a média vagy a kritikus érzékenységi küszöbét.

SD: Látjuk azt, hogy a kritika tud csontot törni, és meg tudnak rajta sértődni az építészek. Az lenne jó, ha inkább tanulságokat próbálnának levonni, hogy jobb házakat tervezhessenek? Vagy mi a kritika célja ennek a függvényében?

WGA: Elmondtam, a folyamatos beszélgetés.

SD: Ami sokkal inkább a társadalom szempontjából fontos, nem az építészéből?

WGA: Hú. Társadalom, ez azért egy nagy szó. Van a kritikának egy olyan aspektusa, amiről rendre kevesebb szó esik, ez pedig az olvasói recepció. Miközben beszélgetünk, azt a laboratóriumi helyzetet feltételezzük, mintha a dolog alkotó és kritikus családi ügye lenne. Miközben azt a szöveget elolvassa mondjuk még kétezer ember. Ha őket társadalomnak tekinthetjük, akkor a kritika nem árt, ha egyben jó olvasmányélmény is. Illetve egy-egy kritika képes árnyalni a viszonyomat például a filmekhez. Egy-egy jobb kritika nekem rendszerint segít abban, hogy tisztábban lássam a saját viszonyomat a dologgal. Így lesz az, hogy kiszúrok néhány kritikust, akik véleménye rendszerint előrevetíti azt, hogy fog-e nekem tetszeni az adott film. Könyvet, különösképp kortárs magyar prózát pedig csak író-kritikusok – Spiró György, Szilasy László, Bán Zoltán András, Margócsy István, Bazsányi Sándor vagy Radnóti Sándor – recenziója után olvasok el. Nem azért mert sznob vagyok, hanem azért, mert nem ismerem a szcénát. Az építészetkritika némiképp eltér ettől, ugyanis a dolog, miközben nincs ott, de képként, épp elégséges szimulakrumként mégis ott van. Megismerhetőnek tűnik. Egy filmet, vagy egy könyvet viszont mindenképp meg kell nézni, el kell olvasni. Egy házhoz viszont nem feltétlenül látogat el az olvasó. Ezzel együtt, a saját példámból kiindulva abban reménykedem, hogy egy-egy kritika némiképp segít tisztázni azokat a gyakran zavaros fogalmi rendszereket, érzeteket, amelyek az olvasóban egy-egy ház kacsán támadhatnak.

De hogy a kérdésre konkrétan válaszoljak: Szalai András mondta, hogy az állandó és intenzív kritikai tevékenység az, ami folyamatosan lebegtet egy színvonalat, amihez képest a partikularitásoktól függetlenül képesek leszünk eldönteni, hogy valami jó vagy rossz. Erre jó a kritika.

SD: Kontroll.

WGA: Igen, de nem puszta kontroll, egy állandó hatás, ami lebegtet egy szintet. Pont. Elmondtam az előbb. Pont úgy gondolom, ahogy az előbb elmondtam. Csak túlbeszélném.

SD: Itthon ez így működik?

WGA: Nem tudom, rég írtam kritikát. Azt remélem, hogy működik, hisz milyen jól csinálom, veszekszem mindenkivel. Nem csak rég írtam kritikát, de bevallom, nem is olvasok sokat. Van két-három szerző, akiket figyelek, ennyi. Ettől függetlenül talán működik itthon is a kritikaírás, hisz még mindig rengeteg lap van.

Egyébként nem tudok könnyen válaszolni erre a kérdésre, mert nem látok izgalmas, lapszámról-lapszámra, hétről-hétre zajló vitát, amibe akár húsz építész is beszállhat. Nincsenek igazi viták, amiken dörzsölhetnénk a kezünk. Az építészfórumon előfordul ilyen diskurzus, de nagyon elvétve. Például Helyes Gábor és az organikus építészek között volt egy jó párbeszéd, Makovecz Imre kiakadt, Ertsey Attila is válaszolt. Vagy a regionalizmussal kapcsolatban is volt egy izgalmas szövegelésünk, de lehet, az is csak azért volt jó, mert sikerült tíz frappáns mondatot írnom az elejére. A hosszú esszét valószínűleg senki nem olvasta el, csak az elején az anyázást, tehát ott is csak a forma segített.

CSAR: Ezzel kapcsolatban az érdekelne, hogy miért csak két-három szerzőtől olvasol. Nagy különbségek vannak a képességeik között? Van-e lemaradása az építészeknek a bölcsészekkel szemben az írás terén?

WGA: Igen, ez érződik, látszik.

CSAR: Hogy lehet építészként írni tanulni? A te írásaidban nem látok ilyen hiányosságokat, még ha saját bevallásod szerint izzadva írod őket. 

WGA: Nagyon jól esik, ha így látod, de nem azért beszéltem a nehézségeimről, hogy nyalogassátok a sebeim. Egyébként van különbség a szerzők között, persze. Martinkó Jóska nagyon flottul rak össze mondatokat, de pozíciója miatt nagyon messziről figyeli a szakmát, így néha irreleváns dolgokat vesz észre, emel ki, olykor az alaptézise igazolhatatlan. Mert a dolog nem úgy van. Evvel együtt, hajlamos vagyok az írásait mindig elolvasni. Nagyon szeretem, ahogy Haba Peti ír, mert megfontolt, nyugodt, tapintatos, de határozott. Szépek a szövegei. De nála is érződik, hogy melyik az a ház, amelyikkel megszenvedett, amelyiket nemszeretemből írt meg.

Szeretem Szabó Levente írásait is, nem azért mert kolléga, hanem mert számomra egy belső kontroll. Egy olyan folyamatos színvonalat döntöttem el látni Levente írásaiban, ami kifejezettem a szakszerűségre vonatkozik, és amit könnyen el lehet felejteni, ha nem gyakorlod a szakmát. Azt látom a szövegeiből, mennyire távolodhatok el a szakmaiságtól. Érzem, mikor túlzottan szakmázik, és azt is, mikor legkevésbé. Ez utóbbi az az optimális szint, amit nekem e téren mindenképp hoznom kell. Ellenben ő is változó minőségben tud írni. A bikkfanyelv, a modorosság, a „tárgyalt épületünk”, a pocsék retorikai fordulatok nála is előfordulnak, ahogy mindenkinél. Nemrégiben visszaolvastam egy öt évvel ezelőtti írásom. A Müpával kapcsolatos szövegemről van szó, amire nagyon büszkén emlékeztem. Fogtam a fejem, milyen modoros, pompőz, nagyképű, felfújt hólyag voltam abban a szövegben. Ráadásul azt az írást sokan szerették, gratulációkat kaptam, még Szemerey Samutól is. Szemerey Samu pedig úgy tűnik, szépen megtalálja azt a nyelvi konstrukciót, amellyel rendszeresen tud írni a Narancsba. Néha számomra elvész írásainak közepe, lehetne koncentráltabb kissé. Szép, jól formált mondatokat ír, igaza is van, de én a velős szövegeket szeretem. Ez persze én vagyok.

SD: Külföldön is van ilyen átszőttség, nehézség? Ott is szenvednek a kritikát író emberek?

WGA: Pár évvel ezelőtt Magyarországon járt Catherine Slessor, aki az Architecutal Review főszerkesztője vagy vezetőszerkesztője volt sokáig, és beszélgettünk vele erről. Azt mondta, ott is olyan a helyzet, mint itthon. Nehéz rávenni az építészeket az írásra. Aki tud írni, az nem igazán jó építész, a jó építészek pedig nem hajlandók írni. A reakciók szempontjából sem jobb a helyzet, ott is megsértődnek egymásra. A legmagasabb szinten talán kevésbé: mikor Bernard Tschumi Akropolisz múzeumát az agyagba döngölték, intelligensen annyit válaszolt, hogy nagyon fontos, hogy mindannyian hozzátegyük az építészeti kommunikációhoz a saját részünk, bizonyára a kritikusnak is lehetnek rosszabb napjai, ahogy nekem is. Magyarországon a kritikának főként műfaji problémái vannak, nyugaton pedig tartalmi. Az ottani kritikusoknak fel kell dolgozni azokat a társadalmi változásokat, amik létrehozták az elmúlt tíz-húsz év sztárépítészeti hullámát. Az az őrületesen nagy kérdés, hogy azokat a robbanásszerű formai, szociológiai változásokat, amiket a sztárépítészet hozott, hogyan interpretálják a nyilvánosságnak. Ők is elveszítették a kapaszkodóikat, félévenként új szempontok merülnek föl, már nem lehet bauhausra, térre, funkció és forma egységére hivatkozni. Alapvetően másról szólnak a házak, amikről írniuk kell. Ráadásul sokszor olyan méretűek, hogy ésszel nehéz befogni, és mégis át kell adjad 4000 karakterben, ez kurva nehéz feladat. Paul Goldberg nemrégiben kiadott kritikagyűjteménye voltaképp ennek az erőfeszítésnek a heroikus emléke. Hogyan lehet elmagyarázni valami olyasmit, mint a CCTV? Vagy a Swiss-Re Buiding? Egyáltalán: a Koolhaas-jelenséget? Miközben ki kellene kerülni az olyan interpretatív hasonlatokat, mint „uborka”, meg „lopakodó”, meg „kristály”. Magyarországon – egyfelől adja Isten! – soha nem fogunk olyan helyzettel szembesülni, amilyen például a World Trade Center pályázat volt 2001 után, a világ legfontosabb helyén, egy politikailag lehető legfontosabb esemény után. Ilyen szinteken különleges felkészültségre van szükség. Olyanra, amit a magam részéről el sem tudok képzelni. Ráadásul csak tervekről volt szó. Keller Fecónak szoktam mondani, ha csak terv van, nem tudok kritikát írni. Ki tudom bogarászni, hogy jól néz ki, vagy nem néz ki jól, de abban a léptékben, képként még nem érdekel a dolog, meg kell várnom, amíg megépül a ház. A legjobb nyugati kritikusok élükön Sudjiccsel még a durván utópisztikus tervekről is elképesztően tudnak írni, más kérdés, hogy mindannyian rendre mozgásba lendítenek egy segédmotívumot, amelyre aztán mankóként támaszkodnak: rendszerint a sztorit vagy a hely szociográfiáját. Ahogy látom, mi előszeretettel nyúlunk az elmélethez. Hajlamos vagyok én is, Levente is, leginkább pedig Szegő György kritikaként újraírni egy nem feltétlenül irreleváns, de nem is hiányolhatatlan teoretikai passzust. Mi könyvekre, már létező, szövegszerű ürügyekre támaszkodunk az anyagszerű valóság helyett. Ez az oka annak, hogy még a legambiciózusabb hazai kritikák is mérhetetlenül túlterheltek, nehézkesek az angolszászok mellett. Persze erre is van magyarázat: mi, literátus nemzetként így óvjuk magunkat a felszínességtől, a fecsegéstől. Másfelől, egy ilyen kiegészítő közeg, hordozóréteg hiányában kiábrándítóan unalmassá tud válni az építészeti írás. De nagyon tömören a kérdésedre azt tudom válaszolni, hogy abban a közegben nem vagyok benne, csak messziről jött emberként beszélek, nincsenek élő tapasztalataim. Valójában nem tudok válaszolni.

SD: Amit említettél, hogy nem tudsz tervről kritikát írni, az egy kritikusnak elfogadható, de egy teoretikusnak?

WGA: Igazad van, ha teoretikusként vizsgálok egy tervet, nagyon termékeny dolgok jutnak az eszembe. Legalább is ezt hazudom magamnak.

SD: És tudsz ilyen minőségben működni itthon?

WGA: Nem, de szerintem szükség sincs rá. Egy pályázat jut csak eszembe, amire igazán felfigyeltem. Egy nagy kulturális központot akartak létrehozni Újpesten, három-négy évvel ezelőtt, azzal kapcsolatban igazán lelkes voltam. Az a pályázat megmutatta, hogy a kanonizált elittől elválva is léteznek a magyar építészetben alkotók, akik képesek nagy léptékben formákkal dolgozni, meg tudják valósítani az elképzeléseiket. Az Archikonos Nagy Csabáékra és Kendik Gézára gondolok. Számomra ez paradigma értékű volt, majdnem írtam egy teoretizáló publicisztikát arról, hogy megjelent az új hang. Azóta sem láttam olyan friss pályázatot, mint az volt. Ez talán az én hibám is, mert nem figyelem a pályázatokat.

SD: Ha írnál egy teoretizáló cikket, az hol jelenhetne meg?

WGA: Megszoktam, hogy az ilyen jellegű írásaim a WérGidÁn jelennek meg. Ha lehetőség adódik nyomtatottan is publikálni egyiket-másikat, akkor azt kibányászom a blogból, és átdolgozom.

SD: Mennyire hiányzik egy teoretikai lap, ahova ilyeneket lehet írni?

WGA: Nagyon. Az viszont fontos, hogy nem csak a lap hiányzik, hanem azok is, akik megtöltenék teoretikai szövegekkel. Van egy tervem, munkanevén skiccpausz blog, ilyen jellegű lenne. Sajnos nekem is rengeteg idő kellene hozzá, és kicsit egyedül vagyok vele. Nem a csúcson álló hérosz magányáról beszélek, hanem pusztán arról, hogy ha valakit hívok írni, mindig más dolga van. Ha a mostani húszas-harmincas korosztályban születnének teoretizáló írások, akkor azok megtalálnák hozzám az utat. Egyedül a Post Scriptumban találkozom ilyen írásokkal.

K2: Miért nem csinálsz egy kurzust erre az egyetemen?

WGA: Mert ezt nektek kell szeretni legjobban. Ha szereted írásban megosztani a véleményed, ha neked kielégülést okoz, hogy a világnak egy kis darabját össze tudod rakni, akkor ezt fogod csinálni, írni fogsz.

CSAR: Pont a teoretikai írásokat nem a húszas-harmincas korosztálytól várnám. Olvasni is nehéz az ilyen szövegeket, nemhogy megírni. Nagyon kevesen vannak, akik valóban tudnának ezzel foglalkozni.

WGA: Van egy nagyon rossz idevágó élményem. Volt egy tervezéselméleti tantárgy, itt, a Műegyetemen, én tartottam. Idén volt az utolsó kurzus, és dolgozatot kellett íratnom. Bazmeg, hónapokig Tolsztojt meg Dosztojevszkijt kellett utána olvassak, olyan szörnyű volt. Egyrészt rettentően sok pocsék szöveg született, és ezt azért mondom el itt ilyen nyíltan, mert egyébként nem akarok írni erről. Másrészt rengetegen loptak szöveget erkölcstelenül. Volt egy lány, aki Szemerey Samu építészet és film kapcsolatáról írt – milliónyi helyen megjelent – dolgozatát úgy adta be, hogy még a tartalomjegyzéken sem változtatott, de a betűtípuson sem. Eleinte fogtam a fejem, aztán rájöttem, ez egy játék. Ő megpróbálja beadni, hátha nem veszem észre, hátha kap egy ötöst. Az erkölcstelenség mellett érthető, mire számított. Háromszáznegyven dolgozat, egyenként húszezer karakter, kommentárokkal, jegyzetekkel. Ez nagyon sok szöveg, egy többkötetes nagyregény. Kell, hogy legyen egyfajta szadizmus benned, hogy miközben olvasol egy dolgozatot, beírd a google-keresőbe, hátha megtalálod. Egy-egy blöff akár át is mehet. De miután elolvasol öt különböző névvel ellátott dolgozatot, és úgy érzed, ugyanazt olvastad ötször, elkezd furdalni a kíváncsiság. Van még egy problémám azon túl, hogy plagizálni erkölcstelen. Ha ellopsz egy szöveget, akkor közted és a téma között mérhetetlenül nagy szakadék keletkezik. Mikor lopott dolgozatokat olvastam, úgy éreztem, a szerző háttal ült a saját témájának. Építészhallgatóként – bármit is gondolsz a helyzetedről – benne vagy egy szakmában, egy ügyben. Mikor egy ötödéves diák a Wikipédiából másolja ki, hogy mi az építészet, az megmutatja, mennyire nincs saját elképzelése arról, aminek maga is része. A plágium elszakítja a plagizálót az írásától, így az mérhetetlenül unalmas és ostoba lesz. Ezeket a helyzeteket nagyon nehezen élem meg. Komplett idiótának éreztem magam, mint mikor megcsalnak.

K: Születtek jók munkák is ettől függetlenül?

WGA: Volt egy-két nagyon ihletett, így van. Sajnos az előbbiek után már mindegyik jó volt, amelyben saját gondolatot közölt a hallgató. Nagyon tudtam örülni, ha egy diákom vette a fáradtságot, és belegondolt, mi is az építészet, így, diploma előtt pár hónappal. Sose késő…

SD: A plagizálás nem pótcselekvés? Az egyetemen nem tanulunk írni, még csak nem is olvasunk, hacsak nem építészettörténet-, vagy épületszerkezettan-tankönyveket. Egyfelől jogos, hogy a lopást mindettől függetlenül el kell ítélni, másfelől a hallgatók megpróbálnak boldogulni azzal, amijük van. Ezért mennek föl az internetre. Kell-e szerinted ilyen módon követelni az oktatóknak?

WGA: Nem, a számonkérés nélküli oktatás a híve vagyok, esetleg a korrekt vizsgáztatásé. A házi dolgozat műfaja értelmetlen.

SD: De az írást mégis gyakorolni kell. Vagy nem kell?

WGA: Kell, de nem háromszáz fős csoportokban, hanem olyan önképzőkörökben, amiket ti is csináltok. Őszintén, tegye fel a kezét, aki tényleg szeret írni, bátran! Aki feltette a kezét, az írjon. Ilyen egyszerű a dolog. Van erre egy nagyon érdekes példa. Ha minden nap teleírsz egy A4-es lapot, az körülbelül háromezer karakter alkalmanként, és év végére kész egy szelet az életedről. Majd’ másfélmillió karakter. Hidd el, az már dundi darab. Át ugyan nem üti az asztalt, de nagyot koppan. A konceptuális agyalások helyett egyszerűen írnotok kell, és jönni fognak az eredmények. A kurzusokkal az a problémám, hogy már akkor a gyomorgörcs kerülget, mikor meglátom, hogy kaptam egy dolgozatot, esszét, amit el kell olvasnom. Nem a minőséggel kapcsolatos előítéleteim, hanem a plágium okozta korábbi rossz élmények miatt.

K3: Kialakult benned egy reflex?

WGA: Igen, folyik a nyálam, mint Pavlov kutyájának, ez ember- és műfaj-független. Ettől az élménytől ráadásul nagyon kifinomult a szaglásom, azóta a vendégszövegek stílustörése miatt kiszúrom az egyes plágiumblokkok közötti repedéseket és bevallom: élveteg szadizmussal verem be az adott mondatot a keresőbe.

SD: Írtál valaha verset, novellát?

WGA: Verset soha, viszont van egy regénykezdeményem, az a címe, hogy A vonal. Építész akció-horror-thriller lenne, misztikummal. Komolyan beszélek, pár fejezetet már megírtam. Az építész egyszerre mint hős és gazember, unter- és übermensch jelenne meg. A misztikus szálat nagyjából ki is találtam, ufósnak indulna, aztán kiderülne, amit nem mondok el, mert nem lőném le a poént. Képtelen vagyok azonban megírni, mert újra és újra előjön a görcsöm, hogy nem tudok írni. Szörnyű érzés, mikor visszaolvasom, mit írtam, kiborulok, milyen szarul van megírva. Ugyanazt érzem, mint minden rosszul megírt regénynél, csak itt saját magam olvasom. Tényleg undorító.

Photo: Bujnovszky Tamás