Egy építészhallgató számára maga a rémálom egy tisztességes szakdolgozatot elkészíteni - és jó szándékú erőfeszítéseitől függetlenül gyakran éppily rémálom azt elolvasni, bírálni, netán kijavítani. Erkölcsi aggályként jelenik meg az elsajátítás problémája, technikai kihívásként a dolgozat középpont nélkülisége, céltalan terjengőssége; stilisztikai nyűgként a bikkfanyelv, de hasonlóképp kritikus kérdés a szövegben fölvonultatott tudástípusok aránya és eloszlása. Kötelező olvasmány lenne hát MINDENKI számára Umberto Eco könyve, amely nem pusztán sillabusz, hanem göcögtetően élvezetes olvasmány is egyben.
A felvi.hu-n olvasható ismertetést idézve: "Eco könyve szerint a szakdolgozatra való felkészülést nem az utolsó évben kellene megkezdeni. Több szabályt, formai- és tartalmi szempontokat, illetve támpontokat nyújt a szakdolgozóknak. A műből megtanulható, hogyan kell anyagot gyűjteni, feldolgozni, kivonatolni, azaz létrehozni egy igényes tudományos munkát. A kézikönyv immár közel 30 éve született, ezért az internet nyújtotta lehetőségekkel, a számítógép szerepével nem számol - ez azonban nem sokat von le hasznosságából.A szerző szerint a négy legfontosabb szabály: 1. A téma feleljen meg a jelölt érdeklődési körének (kapcsolódjék addigi vizsgáihoz, olvasmányaihoz, politikai, kulturális vagy vallási nézeteihez); 2. A felhasználandó források legyenek hozzáférhetők, vagyis ne okozzanak anyagi gondot a jelöltnek; 3. A felhasználandó források legyenek kezelhetők, vagyis feleljenek meg a jelölt kulturális szintjének; 4. A kutatási módszer feleljen meg a jelölt felkészültségének."
A legfontosabb, tézissé tömöríthető tanács azonban az, hogy a dolgozat kellően szűk érvényességi körrel, a lehető legmélyebben tárja fel kutatási témáját. Hasonlatával: jobb egy teljes gombfocigyűjtemény a Milan 1960 és 70 közötti játékosaival, mint egy hatalmas, de hiányos baseballkártya-kollekció a kezdetektől napjainkig.
Részlet a könyvből:Az egyetem valamikor elit intézmény volt. Csak diplomás szülők gyermekei látogatták. Egy-egy kivételtől eltekintve, aki tanult, minden idejével maga rendelkezett. Az egyetemet arra találták ki, hogy nyugodtan végezzék, kis időt tanulásra, kicsit pedig „egészséges”„ egyetemi szórakozásokra, avagy képviseleti szervezetekben való tevékenységre fordítva.
Az órákon lenyűgöző előadások hangzottak el, azután az érdeklődőbb diákok – tíz, legfeljebb tizenöt főből álló szemináriumi csoportokban – félrevonultak a professzorokkal és a tanársegédekkel.
Még ma is sok olyan amerikai egyetem van, ahol egy évfolyam létszáma sohasem haladja meg a tíz-tizenöt főt (akik persze bőkezűen fizetnek és jogukban áll bármikor „használni” az oktatót, ha eszmecserét kívánnak folytatni vele). Az olyan egyetemeken, mint az oxfordi, van egy tanár, az úgynevezett tutor, aki egy kis csoport (előfordulhat, hogy évente mindössze egy-két diák) kutatási témájával foglalkozik, és napról napra követi a munkájukat.
Fordította: Klukon Beatrix, Kairosz Kiadó, Budapest 2003.
A teljes könyv PDF-ben. /1,78 MB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése