Az építészeti diskurzusok elsajátító lassúságának volt gyönyörű példája, ahogy az ezredforduló környékén - teoretikusok és gyakorló építészek egyaránt fölfedezték Michel Foucault szövegét és heterotópia-elméletét. Az élettanból származó fogalom remek eszköznek bizonyult az eltérő városi tértípusok megjelölésére - Meggyesi Tamás urbanisztika-elméleti írásainak éppúgy kulcsfogalmává vált, mint ahogy rengeteg workshop is szerveződött a fogalom illusztrálására, építészeti kifejtésére.
Részlet az esszéből:
A XIX. századra, mint tudjuk, a történelem árnya borult lidércnyomásként: emlékezzünk csak a fejlődés és a megtorpanás, a válság és a ciklikusság témáira, a múlt felhalmozódása, az elhelyezhetetlenül nagy számú halott, a világ fenyegető lehűlése által megjelenő problémákra.
A XIX. század mitológiájának leglényegibb éltető forrása a termodinamika második főtétele volt. Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség, a mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük. Olyan pillanat ez, úgy hiszem, amelyben a világ nem annyira az időn keresztül kibontakozó életként, hanem pontokat összekötő és szálakat keresztező hálóként tekint önmagára. Meglehet, helyénvaló volna úgy fogalmazni, hogy a napjaink vitáit átható ideológiai csatározások az idő jámbor ivadékai és a tér haragvó népe között dúlnak. A strukturalizmus - vagy legalábbis amit beleértünk e kissé általános megnevezésbe - erőfeszítése voltaképpen arra irányul, hogy az idők során megoszló elemek között viszonyok együttesét rögzítse, amelyek mellérendelés, szembenállás, kölcsönös implikáció, egyszóval valamiféle konfiguráció formájában jelenítik meg őket; s őszintén szólva szó sincs az idő tagadásáról, legfeljebb az időnek és történelemnek nevezett dolgok egy bizonyos kezelésmódjáról.
A szöveg PDF-ben /56 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése