A divat manapság ismét izgatja az embereket. Pedig a hatvanas-hetvenes években úgy festett, hogy a tömegkultúra formaváltásainak ettől az unalomig közismert mechanizmusától nem sok jót várhat az ember. Ugyanakkor igazi problémát sem jelentett: át lehetett rajta látni, mint a szitán. Még akkor is, ha nem miniszoknya vagy átlátszó blúz formájában jelentkezett, hanem például strukturalista társadalomtudományi fejtegetés képében. És csak döntés kérdése volt, hogyha valaki jobbat, igazibbat, valami maradandót akart, akkor távol tartotta magát a divatoktól. Nemcsak gondolkodásában, hanem életformájában, ízlésében, öltözködésében is.
Mostanában mintha eltűnt volna ez a lekicsinylő értékelés. Kiderült, hogy azok az ellenkultúra-célkitűzések, azok a rockzenei törekvések, azok az ifjúsági öltözködésideológiák, azok az avantgárd művészeti áramlatok, amelyek magukat a modern kommersz kultúra alternatívájának hirdették – szintén divatként végezték. Sőt, talán eredetileg is csak azok voltak. És az is kiderült, hogy ez nem feltétlenül „kudarc”, „árulás”, hanem valahogy a kultúra logikájából következik. A „magas kultúra” újításai sem tudták elkerülni a divattá válás sorsát az elmúlt tíz évben. Divatként hódítottak a radikális tudománykritikák, mint R. D. Laing és David Cooper antipszichiátriája [1] vagy Paul Feyerabend ismeretelméleti anarchizmusa [2] ettől azonban még ez maradt az utolsó szó az adott tárgyban. Divat formájában indult meg a századelő, a húszas, a harmincas és az ötvenes évek művészetének, kulturális örökségének az újrafeldolgozása, a „nosztalgiahullámot” lovagolták meg a reprezentatív kiállítások, a tudományos monográfiák is – ettől azonban még reprezentatívak és tudományosak maradtak.
A tanulmány PDF-ben /132 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése