August Schmarsow: A téralakítás mint az építészeti alkotás lényege

Ha egy művészet leglényegét próbáljuk kikutatni, először fejlődésének korai szakaszánál kell elidőznünk, ahol az alkotó és a művészetet élvező ember még egy és ugyanaz a személy. A műalkotás ugyanis – bármely művészeti ághoz tartozzék – mindenekelőtt emberi kéz műve, azaz az alkotó ember kezének és munkaeszközeinek segítségével jön létre valamely rendelkezésre álló matériából: tehát nem is lehet más, mint ember és anyag kölcsönhatásából létrejövő eredmény. Méghozzá – elsősorban – olyan eredmény, amely az alkotás közben motorikusan működésbe lépő apparátustól, talán éppen a teljességnek tekinthető emberi szervezet felépítményéből származik – amely szervezetből egyben a szellemi adottságok és az akarat lehetőségei is fakadnak. Ha ezt alkalmazzuk az építészetre, az eleve megvéd attól az egyoldalú tévúttól, hogy – hamar megfeledkezvén a testnek és érzékszerveinek az alkotásban játszott szerepéről – azonnal alkalmasnak véljük magunkat arra, hogy magasabb rendű szempontokat érvényesítsünk. Így elkerülhetjük azt a különös kizárólagosságot, amely a képzőművészeti alkotásban a látást tekinti a legfelső hatóságnak, és egy műalkotást csak annak mértékében ismer el, hogy az mennyire a szem követelményei szerint lett alakítva, és mennyiben felel meg a szemlélő pusztán optikai hozzáállásából fakadó elvárásoknak. Azonban az a mester, akire ezzel az elmélettel utalunk, maga is megfogalmazta a figyelmeztetést: az ember nem pusztán és kizárólagosan „látó teremtmény” [Augengeschöpf], azaz szó szerint véve „csupa szem”, mint ahogy a hallgatást illetően alkalmanként azt ígérjük, hogy „csupa fül” vagyunk. Eme úgynevezett magasabb rendű érzékek állítólagos előjoga mindenesetre csak a magasan fejlett szellemi műveltség fázisában valósulhat meg, amelynek kezdetei messzire nyúlnak vissza, és amely általában jelentős haladást és akár évezredes történelmet feltételez.

Mindaddig, amíg a műalkotás létrejöttéhez az ember érzékszervei – mint akaratának eszközei – szükségeltetnek, addig az érzékelés mindezen területei hozzájárulnak az alkotáshoz. Nem lehet döntő vagy önmagában mérvadó egy bizonyos kitüntetett érzékszerv, amely végül azt szeretné lehetővé tenni, hogy tartózkodjunk a dolgok megérintésétől, hiszen eleinte kizárólag az anyag nyomással és ütéssel történő alakításáról van szó. Az emberi szervezet egészét ugyanis – amíg az cselekvő érintéssel részt vesz az anyag alakításában – közreműködőként kell elismernünk; és nyitott kérdés, hogy mozgásszerveink, illetve általában a testünk mennyiben határozza meg a műalkotás mint emberi alkotás alapvető ismertetőjegyeit – még jóval a tisztán optikai hozzáállás előtt, különösen, az úgynevezett „távlati kép” [Fernbild] nyugodt szemlélése közben. Az erre adandó választ pedig egy egyedüli érzékszerv esztétikai egyeduralmára vonatkozó mindenfajta előítélet nélkül fogjuk elfogadni, legyen bár ez az érzékszerv még vitathatatlanabbul csalhatatlan, mint a szemünk. Ebbéli meggyőződésünkből kiindulva vizsgáljuk itt meg az építészeti téralakítás alapvetéseit, a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt magától értetődően csak a legfontosabbakra szorítkozva.

A tanulmány PDF-ben /277 KB/