Balogh László Levente: Az utópiák térképzetei

Ha a gondolkodás történetét nem egyszerűen különböző nézetek és eszmék tárházának tekintjük, hanem azok kialakulását – ha tetszik fejlődését – valamely kor sajátos politikai és társadalmi állapotaihoz kötjük, akkor a koramodern, és különösen a reneszánsz kor és az utópiák viszonyát illetően különösen sok és izgalmas következtetést vonhatunk le. A reneszánsz ugyanis – minden híresztelés ellenére – nem, vagy legalábbis nem elsősorban valaminek az újjászületése és nem valamihez való visszatérés, hanem sokkal inkább valami újnak a születése. Valami olyasmié, ami valóban új, sőt maga az újkor. Ez azonban nem egyszerűen a legújabb történelmet jelenti, hanem az újdonság minőséggé válását, és azt, hogy az újnak elsősége van mindennel szemben, ami régi. Az elmúlt dolgokhoz való visszanyúlás vagy az újjászületés legfeljebb az újdonság legitimálására szolgál, és arra, hogy az ex nihilo teremtés lehetetlenségének vádját elkerülje. Mindazonáltal a kérdések nem egyszerűen az újdonság körül forognak, hanem sokkal inkább az ember helyének meghatározása körül. A reneszánsz korában a művészet, a filozófia, a tudomány és a vallás vitái, mind az ember új helyéről szóltak. Egészen pontosan arról, hogy hogyan viszonyuljanak istenhez, hogyan viszonyuljanak halandósághoz és halhatatlansághoz, és hogyan értelmezzék az ember istenhez való hasonlatosságát. Az ember innentől kezdve már nem kizárólag a túlvilágon vagy a hagyományban kereste az igazságot és az igazságosságot, hanem képzelőerejét szabadjára engedve, az emberi lehetőségek korlátlan területére lépett. Az ember ezzel szétfeszítette régi világa határait, homo creatorként saját világának teremtőjévé, értelmének törvényhozójává vált, aminek következményeként fantáziája soha nem látott mértékben megélénkült és világa kitárult. Ezek a körülmények ahhoz vezettek, hogy az ember kezdte elbízni magát, és a boldogság eleddig egyetlen lehetséges helyét kiegészítette a földi boldogság lehetőségével. Ez azonban már nem a megváltottság tudatából származott, hanem az emberi cselekvés eredménye volt.

Ennek a fejleménynek egyik legsúlyosabb következménye a politika önállósodása és moráltól való végső elválása volt. A reneszánszt megelőző korokban a politika és a morál elválaszthatatlanul összetartoztak. Arisztotelész számára az etika a politika része volt, a középkorban pedig az uralkodó és az állam lépett a politika helyére, de mindezt egy isteni rend nevében, annak egyfajta szimbolikus megfeleléseként. A reneszánsz ezzel szemben lehetőséget nyújtott a politika emancipációjához. Ennek jele, hogy a 16. és 17. század folyamán két új politikai-filozófiai műfaj született meg. Az első arra az alapvető körülményre reflektál, hogy a politika legfontosabb kérdése immáron nem az igazságosság lesz, hanem maga a hatalom. Machiavelli a hatalom technikáira, Hobbes a hatalom eredetére kérdez rá, ám a legfontosabb nem az erre adott válasz, hanem az, hogy elképzeléseikből minden további nélkül ki lehet hagyni Istent, és így meg lehet kerülni az igazságosságra vonatkozó kérdést.

A tanulmány PDF-ben /199 KB/