2016. április 15.

Bun Zoltán: Kék Bécs

Eldöntheted, mennyire voltak rosszak
a '70-es évek, szemügyre véve
a kor erőltetett építészetét.

A közvélemény leszavaz, miközben
önelégült demokrácia trónol a
Biedermeier homlokzatok mögött.

De mi nem Biedermeiert akarunk
építeni. Sem most, sem máskor.
Belefáradtunk Palladióba
és egyéb történelmi maszkokba,
mert nem akarjuk kirekeszteni
építészetünkből mindazt, ami
zavarba ejtő lehet.

Azt akarjuk, hogy az építészet
több legyen. Olyan építészetet akarunk,
amely vérzik, kifáraszt, örvénylik,
sőt összezúz; amely
éget, szúr, felhasít és
teher alatt sírva fakad.
Az építészetnek üregesnek,
tüzesnek, simának, keménynek,
szögletesnek, kegyetlennek, kereknek,
törékenynek, színesnek, obszcénnek,
érzékinek, álmodozónak, csábítónak,
visszataszítónak, nedvesnek, száraznak,
lüktetőnek kell lennie. Élőnek
vagy holtnak. Hidegnek – oly hidegnek,
mint egy jéghegy. Forrónak – oly forrónak,
mint egy lángoló szárny.
Az építészetnek lángolnia kell.

(Az építészetnek lángolnia kell, 1980, Moscu Katalin fordítása alapján)


A második világháborút követően mind a társadalomban, mind a gondolkodásban, mind a művészetben, mind az építészetben nyilvánvalóvá váltak a modern szemlélet és világkép alapvető problémái, hibái, korlátai. Az ötvenes évektől kezdődően a világ számos pontján már kritikával léptek fel a megelőző időszakkal szemben, gyakran megtartva annak pozitívan értékelhető elemeit, előremutató gondolatait, de olyan elképzelések is születtek, melyek szakítottak a modern ’hagyománnyal’ és korábbi állapotokhoz tértek vissza, onnan indultak el. Aldo van Eyck, mint a modern (a leegyszerűsítő funkcionalizmus) egyik legfontosabb kritikusa egyfajta szervesség felől közelített az építészethez: a folytonosságot szem előtt tartva bízott a haladásban. A tanítványai munkásságában létrejövő ’labirintusszerű rend’ a tipizált minta és az egyén viszonyában hozott döntő fordulatot – vagyis karteziánusságuk ellenére spontaneitást, flexibilitást, szubjektivitást kölcsönzött az épületeknek. Ekképpen jött létre Herman Hertzberger apeldoorni irodaházának építészetében (a tervező szándéka szerint) egy olyan kettősség, amely Saussure – a modern nyelvi strukturalizmust létrehozó – retorikáján alapul. A közös langue (nyelv) elemkészlete és szabályrendszere – mint a tér (structure), illetve a parole (beszéd) – mint az egyéni megvalósulás rendszere (infill) a holland példában meglepően hatásos egységet mutat. Hasonló, ugyanakkor sajátos jegyeket mutató strukturalizmus jelent meg ezidőben Ausztriában is. Anton Schweighofer munkássága nem olyan ’humanista’, mint a holland példa: purista, szinte brutalistán szerkezethű épületeket hozott létre. Ő sem a funkciókból indult ki, hanem a cselekvésekből, a mindennapiságból; azonban nem szociológiai vizsgálatokat folytatott, inkább az emberi egzisztencia és az épület kapcsolata foglalkoztatta.

A tanulmány PDF-ben /184 KB/

Nincsenek megjegyzések: