Walter Benjamin már a két világháború között arról írt, hogy börtönvilágunkat másodpercek alatt darabjaira robbantja szét a mozi, aminek a segítségével a romok és a törmelék között bátran elkalandozhatunk. A televízió megjelenésével a túra egyre intenzívebbé és hatásosabbá válik; a test és a város fragmentumai óriási kirakósjátékká állnak össze a virtuális térben, miközben valójában teljesen visszahúzódunk saját mikrovilágunkba – mondja immár retrospektív gondolatként a Darabokra hullott város (City in Pieces, 1997) című esszéjében Victor Burgin. A folyamatot, mármint a televízió társadalomra gyakorolt növekvő hatását előre megjósolták olyan médiafilozófusok, mint Marshall McLuhan. Az ő tanítványa volt David Cronenberg Torontóban a hatvanas években, akkor, amikor Európában (is) az egyén felszabadítását megcélzó mozgalmak indultak el, és aminek a hatására 1968-ban Bécsben létrejött a Coop Himmelb(l)au (CH) építészcsoportja is.
Ebben az időben készülnek el DC első kísérleti filmjei és a CH első installációi, de nemcsak itt, hanem a teljes életművekben érdekes és megdöbbentő az a képi és gondolati hasonlóság, ami a Videodrome-ot (1983) és a korai CH média-projekteket jellemzi. A filmben a TV-csatorna tulajdonos Max Renn önmagán próbálja ki a forradalmian új technológiát: videóra rögzítik hallucinációit, aminek csak apró mellékhatása, hogy „utána esetleg váltakozni fog a látomásos és normál állapot”, vagyis nem lehet majd megkülönböztetni a fikciót a valóságtól. A CH egy újfajta kommunikáció megteremtése jegyében pulzáló fényjátékokat, robbanássorozatokat hoz létre, amelyeket az arcra, az emberi mellkasra vagy a szívre kötött receptorok irányítanak. Így a filmbeli képernyők és a bécsi kísérleti installációk az agy, a tudattalan gondolatok kiterjesztésévé válnak, vagyis bekövetkezik egy olyan állapot, amikor „a televízió képernyője a tudat szemének retinája lesz, a képernyő tehát fizikailag az agy részévé válik”. Ez persze már a végső stádium: Cronenberg vagy a CH számára nem elsősorban a fém és a hús, vagy a független rajzi gondolat és a város fúziója a fontos, hanem az odáig vezető folyamat, az átalakulás maga. (Nem újkeletű persze ez az elképzelés; elegendő csak Kafka metamorfózisokkal teli szürreális világára gondolnunk.) DC Burroughs-adaptációjában, a (1991) folyamatos változáson mennek keresztül például az írógép-kémek (és persze maga a főszereplő is) egy ugyanolyan álomszerűen megformált, de mégis realista filmnyelvben, mint amilyen a Gregor Samsa életét leíró elbeszélés. Az ember bogárrá alakulásának kafkai története mellett a dehumanizáció mára klasszikussá váló példája lett A légy is (1986). Seth Brundle átváltozásának története még sokkal közelebb áll a hús-vér valósághoz, mint a Bill Lee-t körülvevő miliő naturálisan aprólékos ábrázolásába beleszőtt másvilág, amihez ráadásul a kafkaihoz hasonló groteszk cselekményépítés is társul.
Forrás: http://epiteszforum.hu/bun-zoltan-szornytest
A tanulmány PDF-ben /27 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése