Életünk eseményeivel való viszonyunk igen változatos, az örömteli elfogadástól a teljes
elutasításig széles skálán mozog. Éppen az a szokatlan, ha valaki egyoldalúan leragad egyik
vagy másik szélsőértéknél és Pangloss doktor módjára mindent a lehető legjobbnak tart, vagy
ha örök elégedetlenként éli életét. Az elfogadás elégedettsége nem ösztönöz cselekedetekre -
mint a levegőt vagy a jó egészséget, ezt az állapotot tartjuk természetesnek. Az elutasítás
viszont felkelti az aktivitást, a helyzeten változtatni kell, cselekedettel, kritikus szavakkal,
vagy ha másképpen nem megy, az elgondolt vágyak szintjén. Ekképpen az emberi élet
leírható a valóság és a vágyak szerves vegyületeként, mindkettő hat a másikra, a valóság
elfogadhatatlansága szüli a vágyakat, és a vágyak visszahatnak a valóságra. S mindez nem
csak az egyénre, de a közösségekre is igaz, akár a társadalmi méretű valóságok és vágyak
viszonyára is.
Platón Államának második könyvében Szókratész így szól Adeimantoszhoz:
„Nosza, hát teremtsünk képzeletben egy államot, kezdve mindjárt a kezdetén. - Mi
késztet erre? - Nyilván szükségleteink."
Platón Állama és minden pozitív utópia -mondhatnánk minden eu-toposz, azaz jó hely-
felfogható a szükségletek és vágyak tükreként. Kifejeződik bennük a szerző vágya egy jobb,
boldogabb, igazságosabb hely után, Szókratész szavaival:
„... mi nem azért alapítunk államot, hogy abban egy népréteg legyen különösen
boldog, hanem hogy lehetőleg az egész állam az legyen. Hiszen úgy véltük, az ilyen
államban bukkanunk rá legkönnyebben az igazságosságra...”
A tanulmány PDF-ben /687 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése