Felhívás a 2012-es Utópia-konferenciára

Az idei (2012-es, beszúrás: WGA) konferencia témafelvetését egyrészt Trencsényi Balázs „A tegnap árnyékában” című tanulmánya inspirálta. Másrészt a téma az előző konferencia toposzainak – Bábel és Árkádia – motívumaira is reflektál(hat).

Utópia – ahogyan Morus Tamás nevezte – egy olyan sziget, ami „nem-hely” (u-toposz) és egy olyan mese, amely a tökéletes világról szól. Ennek az elbeszélésnek az eszméje a létező nem szép és nem jó világ tagadásán alapul, mondván, hogy „most, de nem itt” – hanem egy „nem-helyen”: Seholiában – minden szép és jó. A klasszikus utópia párja a klasszikus eszkatológia, mint végső dolgokról szóló tanítás, amely a dolgok jóra fordulását nem egy távoli nem-helyen, hanem távoli időben képzeli el – „itt, de nem most”. A két klasszikus léttagadó transzcendens attitűd azonban a XVIII. századra elvesztette vonzerejét és morális alapját, mert minden helyet – egyben potenciális nem-helyet – ismertté tettek a földrajzi felfedezések, illetve minden addig jósolt világvége is elhalasztódni látszott. Ezek után utópia és eszkatológia (chiliazmus) a francia forradalom hatására összeolvadt és új tartalmat kapott – időfüggő, (r)evolúciós utópiává vált a XIX. században.

„Ugyanakkor a klasszikus értelemben vett utópia funkcióját rövid időre a XVIII. században az európai értékek relativitását illusztráló fiktív útirajzok vették át. Végső soron ennek a parabolisztikus szemléletnek (…) lesz a leszármazottja a science-fiction irodalom jó része is (…)”[1] – írja Trencsényi. Ekképpen a jelen tagadásának három logikailag megkülönböztethető útja kínálkozik. Az egyik a modern utópia (és antiutópia), amely a kivetített jövő szempontjából tagadja a jelent, a másik a science-fiction, amely a ma projekciójával mutatja hamisnak a jelent, s a harmadik az ukrónia, amely „a tegnap irracionalitását mutatja be, hogy a ma negatívumainak szükségszerűségét cáfolhassa”[2].

Ukrónia – ahogyan Charles Renouvier 1876-ban elnevezte – egy olyan „nem-idő” (u-kronosz), amelyben elképzelhető és elbeszélhető a múlt, de nem úgy, ahogyan volt, hanem úgy, ahogyan lehetett volna. Míg a modern utópia a történelmi szükségszerűség nevében menekül a jelenből a jövőbe, addig az ukrónia, a mindenkori felelősségteljes döntés fontosságát hangsúlyozva, a múlt szükségszerűségével szemben a „jelen visszahódítására” törekszik. Az utópikus gondolkodásban és az ukrónikus gondolkodásban a valóság tényei – ami „van” –, illetve az értékszempontok – ami „legyen” –, mint imperatívuszok más-más arányban és hangsúllyal érvényesülnek. Az utópia a tökéletes állapot leírására törekszik, az ukróniában a tökéletesíthetőség elve próbál érvényre jutni. „A fontos az – mondja mindkét attitűdre vonatkoztathatóan Bibó –, hogy a kétféle szempontot ne keverjük össze, vagyis egyrészt ne állítsuk arról, ami valóban és megállapíthatóan van, egyben azt is, hogy annak úgy is kell lennie, másrészt ne állítsuk arról, amit szeretnénk, hogy legyen, azt, hogy az már úgy is van.”[3]

Az építészet történetében számos – esetenként (részben) testet is öltő – utópia (és antiutópia) ismeretes, Campanella Napvárosától, Le Corbusier vízióin át, egészen máig. Kérdés, hogy az ukrónikus attitűd jelen van-e, jelen lehet-e egyáltalán az építészeti és építészetről való gondolkodásban?

[1] Trencsényi Balázs: A tegnap árnyékában – Bibó István és az Uchronia; in. Nappali Ház, 1993. 2. 35-44. o.
[2] i.m.: 38. o.
[3] MTA Könyvtára, Kézirattár – Bevezetés a jog-, állam- és társadalomtudományokba; 4. oldal, i.m.: 36. o.

A Tudományos Bizottság tagjai:

Dr. Szalai András , építész, művészettörténész

Dr. Vukoszávlyev Zorán építész

Prof. Puhl Antal DLA, tanszékvezető.

Debreceni Egyetem Központi épület (Nagyerdő) X. terem, 2012. október 12. péntek