Ferkai András: A mérhető és a mérhetetlen

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy nálunk a második világháború utáni két-három évtized építészetének értékelése a mélyponton áll, szakmai körökben és a közvéleményben egyaránt. A két háború közötti modern mozgalmat sem sikerült még igazán a helyére tennünk, de a pártállami korszak építészetének - legyen az szocreál vagy újra-modern - az elutasítása szinte egyöntetű. Általában egy emberöltőnyi távlat kell ahhoz, hogy elfogultságoktól mentesen ítéljünk meg egy korszakot, Kelet-Közép Európában - úgy tűnik - ennél is több. Márpedig a történetírás nem engedhet meg magának indulatokat: folyamatosan terjeszkednie kell a közelmúlt irányába. A nyugat-európai és amerikai építészettörténészek, ennek megfelelően, már az ötvenes és hatvanas évek feldolgozásánál tartanak. Réges-régen túl vannak a századfordulón, és szinte teljes egészében kimerítették a két háború közötti korszakot. A magyar építészettörténeti kutatásnak ezzel szemben komoly adósságai vannak a 20. századdal kapcsolatban.

A múlt azonban nem csak a történettudomány felségterülete. A történeti érdeklődésnek létezik egy másik, személyes formája is. A múlt a tapasztalatok kimeríthetetlen forrása lehet a gondolkodó, alkotó ember számára, csak meg kell keresnie azokat a konkrét példákat, műveket és gondolatokat, amelyek rezonálnak benne, amelyek saját aktuális művészi problémáinak megoldásához adnak segítséget. Az építészettörténet oktatásának (és írásának) szerintem ma éppen az a legnagyobb kérdése, hogy képes-e tárgyát közel vinni a gyakorló szakemberekhez, hogy képes-e kitörni a lexikális ismeretek, a Nietzsche által kárhoztatott „holt” tudás gettójából. Walter Benjamin, a történelem fogalmáról gondolkodva, azt állítja, hogy a régi korok tényei csak poszthumusz, olykor évszázadokkal, évezredekkel később válnak történelmi tényekké, amikor valaki rájuk csodálkozik, és a múlt „elsuhanó képében” fölismeri, hogy az rá utal. Ilyenkor az ember „azt a konstellációt ragadja meg, amelybe saját korszaka kerül egy meghatározott korábbival. Így olyan fogalmát alapozza meg a múltnak, amelyben a múlt Most lesz, s e Mostba a messiási Most szilánkjai fúródnak bele.” Ezt az aktualitást, múltnak és jelennek ezt a szokatlan együttállását érezhetjük azokon a műveken, amelyek személyesen megérintenek bennünket, származzanak bármelyik korszakból, akár a legátpolitizáltabb ötvenes, vagy a legsematikusabb hatvanas évekből.

Forrás: Ferkai A., „A mérhető és a mérhetetlen. Megjegyzések az ötvenes és hatvanas évek építészetéről“. Arc 4. 2000. pp. 82-98

A tanulmány PDF-ben /180 KB/