Földvári Miklós István: Istenünk tornácaiban

Flamand zsánerképek kedvelt témája a reformáció előtti gótikus templombelső. E festmények előterében többnyire asszonyok beszélgetnek, gyermekek játszanak, sőt olykor néhány marakodó kutya is föltűnik, míg a háttérben egy miseruhába öltözött papot látunk, sokszor éppen az úrfelmutatás pillanatában.

Az efféle zavarbaejtő ábrázolások kora, a XIV–XV. század fordulója a nyugati templomtér legnagyobb tagoltságának ideje: szinte utolsó pillanata a jubé-ket, zárt kórusokat, karzatokat és templom közepén álló mellékoltárokat emelő, mellékhajót és szentélyt, oldalkápolnát és előcsarnokot építészetileg elkülönítő gótikának. A protestantizmus és az ellenreformáció — jóllehet máshol jelölte ki azt — ezután már egyetlen középpont köré igyekezett rendezni a liturgiát, és ennek megfelelően a templom szerkezetét beláthatóbbá, a hívek ott elfoglalt helyét pedig állandóvá tette. E mára végletessé vált egyoldalúsággal szemben hívja föl a figyelmet Louis Bouyer a keresztény templom eredeti, funkcionális kettősségére. Kimutatja, hogy a zsinagógai és szentélybeli liturgiából ötvöződött keresztény rítusnak minden ősi ha-gyománya elválasztja templomaiban az ige és az áldozat szertartásainak színhelyét.

Az ókeleti és bizánci (keleti, görögkeleti) gyakorlattal szembeállítva mégis szervet-lennek ítéli és a másutt példátlan mértékű klerikalizáció eredményének tartja, hogy a nyugati templomépítészet alapvetően megőrizte a római bazilikák osztottságát. Építészeti eszménye az aktív és tudatos közösségi liturgiának megfelelő templomtér, amelyet a tagolatlan és a „bíma” körbevételét lehetővé tevő, korai görög szertartású templomokban vél megtalálni, és amelyet sérülni gondol a túlméretezett és világiak bevonására alkalmatlan gótikában, mert az lehetetlenné teszi a főhajó végében vagy a mellék- és kereszthajókban tartózkodók aktív részvételét.

A szöveg forrása: Magyar Egyházzene 9 (2001/2002) 171–182

A tanulmány PDF-ben /186 KB/