Gilles Deleuze, Felix Guattari: Rizóma

Ketten írtuk az Anti-Ödipuszt. De mindketten eleve többen voltunk, s ez már szép kis mennyiség. Most mindent felhasználtunk itt, mindent, ami közeledett felénk, a kézenfekvőtől a legelvontabb dolgokig. Hogy felismerhetetlen legyen, ügyes kis álneveket osztogattunk. Miért őriztük meg mégis neveinket? Szokásból, kizárólag csak szokásból. Hogy ez egyszer önmagunkat is felismerhetetlenné tegyük. Hogy felfoghatatlan legyen, de ne mi magunk, hanem az, ami cselekvésre, gondolkodásra késztet bennünket. Továbbá azért, mert kellemes úgy beszélni, ahogy mindenki más, s azt mondani, kel a nap, pedig mindenki tudja, ez egyfajta beszédmód csupán. Nem arról van szó, hogy eljussunk addig a pontig, amikor az ember már nem mondja: én — odáig kellene eljutni, ahol már nincs fontossága annak, hogy mondjuk-e vagy sem. Ahol már mi sem vagyunk önmagunk. Mindenki megismeri az övéit. Segítettek, belélegeztek, megsokszoroztak minket.

A könyvnek nincs sem tárgya, sem szubjektuma, különféle módon megformált anyagokból, teljesen eltérő időkből és gyorsaságokból áll össze. Mihelyt valamely szubjektumnak tulajdonítjuk a könyvet, nem veszünk tudomást ezen anyagok munkájáról és viszonylataik külső jellegéről. Ilyenkor a földtani mozgások magyarázatául egy jóságos istent kreálunk. A könyvben, mint minden dologban, vannak artikulációs vagy szegmentációs vonalak, rétegek, összefüggő territóriumok; de vannak szökésvonalak, a territóriumokat szétvető, deterritorializáló és rétegtelenítő mozgások. Az e vonalak mentén létrejött szivárgások, folydogálások egymással hasonlított sebességei a relatív késés, illetve a viszkozitás jelenségét vonják maguk után, vagy ellenkezőleg, gyorsulást és szakadást eredményeznek. Mindezek, vagyis a vonalak és a mérhető sebességek egyfajta elrendeződést hoznak létre. A könyv efféle elrendeződés, s mint ilyen, nem tulajdonítható senkinek, azaz senkinek nem jelzője. Többféleség — de nem lehet tudni, mi következik a többféléből, ha már nem tulajdonítjuk senkinek (ha nem jelző), vagyis ha főnévi szintre emelkedik. A gépies elrendeződés a rétegek felé irányul, melyek kétségtelenül egyfajta szervezetté alakítják azt, illetve jelentő egésszé, vagy valamely szubjektumnak tulajdonítható meghatározottsággá, ugyanakkor irányulhat egy szervek nélküli test felé is, mely megállás nélkül szétbontja a szervezetet, nem-jelentő részecskéket, tiszta intenzitásokat továbbít, tart mozgásban, és ami olyan alanyokat tulajdonít magának, amelyeknek egyetlen nevet enged meg csupán, egy hajdani intenzitás nyomaként. Mi lehet a könyv szervek nélküli teste? Több minden is lehet, az említett vonalak természete alapján, tartalma (folytonossága), illetve sajátos sűrűsége alapján, vagy valamiféle „összefüggő tér” felé konvergálás lehetősége alapján, mely tér biztosítja a kiválasztást. Ott is, mint mindenütt, a leglényegesebbek a mértékegységek: az írás mennyiségi meghatározása. Nincs különbség aközött, amiről a könyv szól és a mód között, ahogy azt megírták. A könyvnek tehát nincs többé tárgya.

A tanulmány PDF-ben /161 KB/