A világ egységessé válása ugyan előrelépést jelent az emberiség számára, ám egyúttal alattomos romboló munkát is végez. Hatása a hagyományos kultúrákra nézve talán még nem helyrehozhatatlan, de eléri - mondjuk úgy - a nagy civilizációk és a nagy kultúra termékeny magját, amin életünk értelmezése alapszik, s amit a továbbiakban az emberiség etikai és mitikus gyökerének fogok nevezni. A konfliktus innen származik. Úgy tűnik, hogy az egységes világcivilizáció a múlt nagy civilizációit alkotó kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználódása árán valósul meg. Ez a fenyegetés, más nyugtalanító jelenségek mellett, a szemünk láttára elterjedő tömegkultúrában ölt testet, ami a fentebb elemi kultúrának nevezett jelenség abszurd ellenpárja. A világ minden táján megtalálhatók ugyanazok a rossz filmek, játékautomaták, műanyag vagy alumínium rémségek, a nyelv torzulásához vezető reklámszövegek. Mintha az emberiség nagy tömegei azzal, hogy en masse elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, en masse meg is rekedtek volna egy szubkultúra szintjén. Így jutunk el azoknak a nemzeteknek az alapvető problémájához, melyek éppen kiemelkednek az elmaradottságból. Vajon ahhoz, hogy a modernizáció útjára lépjenek, valóban le kell-e számolniuk kulturális múltjukkal, ami eddig a nemzet raison d’étre-je volt?... Innen az ellentmondás: hiszen a múlt talajában kell gyökerezniük, ápolniuk kell a nemzeti szellemet, a gyarmatosítókkal szemben kifejezésre kell juttatniuk a szellemi és kulturális függetlenség igényét. Ugyanakkor a modern civilizációban való részvételhez szükség van a tudományos, a technikai, a politikai racionalitás átvételére, és ez gyakran egész egyszerűen az egész kulturális múlt elvetését igényli. Tény, hogy nem minden kultúra képes ellenállni, és feldolgozni magában a modern civilizáció által keltett megrázkódtatásokat. Hogyan lehet korszerűvé válni, de ugyanakkor visszatérni az eredethez is, hogyan lehet feltámasztani a múlt szunnyadó civilizációját, és egyúttal részesévé válni az egyetemes civilizációnak: az ellentmondás ebben rejlik.
Senki sem képes megjósolni, mi történik a civilizációnkkal, ha nem a hódításért vagy az uralom fenntartásáért vívott harcokban találkozik más civilizációkkal. Be kell ismernünk, hogy ez a találkozás mindeddig nem a valódi párbeszéd szintjén zajlott. Emiatt egy olyan átmeneti helyzetbe kerültünk, amikor már nem követhetjük tovább az egyetlen igazsággal operáló dogmatizmust, de ugyanakkor még nem vagyunk képesek korlátok közé szorítani a szkepticizmust, mely egyre inkább eluralkodik rajtunk. Alagútban vagyunk a dogmatizmus homálya és a valódi dialógus felderengő fénye között.
Paul Ricoeur: Univerzális civilizáció és nemzeti kultúrák, 1961
A „kritikai regionalizmus” kifejezéssel nem a vernakuláris, az egykor spontán módon, az éghajlati, kulturális viszonyok, mítoszok és mondák s a kézműves örökség által együttesen kialakított környezetre utalunk, hanem azokra a közelmúltban létrejött regionális „iskolákra”, melyek elsődleges célja annak a behatárolt helyi közösségnek a megjelenítése és szolgálata, melyből maguk is kinőttek. Az így értett regionalizmus kialakulásához az adott régióban elért bizonyos szintű jóléten túl – egyéb tényezők mellett – bizonyos fajta központellenes érzület is hozzájárult, a törekvés valamilyen fokú kulturális, gazdasági és politikai önállóságra.
A helyi, vagy nemzeti kultúra fogalma nemcsak a gyökereihez kötődő kultúra és az egyetemes civilizáció manapság megnyilvánuló szembenállása miatt tűnik paradoxonnak, hanem azért is, mert minden kultúra, ősi és modern egyaránt, belső fejlődése során folyamatos, egymást termékenyítő kölcsönhatásban állt más kultúrákkal. Mint a fenti idézetben Ricoeur is megerősíti, a regionális vagy nemzeti kultúráknak ma – sokkal inkább, mint a múltban – a „világkultúra” adott helyhez igazított változataiként kell megjelenniük. Biztosan nem véletlen, hogy ez a felemás jelenség olyan időben bukkan fel, amikor a globális modernizmus folyamatosan, egyre nagyobb erővel aláássa a kultúra valamennyi tradicionális, agráralapokon nyugvó, autochton megjelenési formáját. A kritikai elmélet értelmében (lásd a Bevezetőt a 9. oldalon) a regionális kultúrát nem egy viszonylagosan állandó, megváltoztathatatlan dologként kell felfognunk, hanem olyan jelenségként, amit – legalábbis napjainkban – tudatosan kell alakítanunk. Ricoeur szerint bármilyen típusú autentikus kultúra fennmaradása a jövőben végső soron azon múlik, hogy a kultúra és a civilizáció szintjén egyaránt jelentkező idegen hatásokat úgy tudjuk magunkévá tenni, hogy közben életképes formákban újratermeljük a regionális kultúrát.
A könyvfejezet PDF-ben /208 KB/.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése