A liberális Ausztria építészeti ideáljának kifejezésére épületek egész sora szolgált: egyetem, múzeum, színház és — valamennyiük közül a legkifejezőbb — az opera. A korábban kastélyok falai közé zárt kultúra nyilvánossá, mindenki számára elérhetővé vált. Megszűnt a művészet arisztokrata nagyzolást, illetve papi pompát szolgáló szerepe. A felvilágosult polgárság díszévé, közösségi tulajdonná vált. A Ring lenyűgöző szerkezete ékesen mutatta, hogy Ausztriában a despotizmust és a vallást alkotmányos politika és világi kultúra váltotta fel. Ausztria gazdasági gyarapodása egyre több család számára teremtette meg az alapot ahhoz, hogy arisztokratikus életstílust folytasson. Jómódú polgárok és sikeres bürokraták, akik közül sokan szereztek nemesi kiváltságokat, mint Stifternél Freiherr von Risach [az Indián nyár című regényében], s a Rosenhaus városi és külvárosi változatait hozták létre, múzeumszerű villákat, melyek az élénk társasági élet központjaivá váltak. Az új elit e szalonjai, estélyei nemcsak a kifinomult modor, hanem az intellektuális szellem gyakorlóterepének is számítottak. A századforduló Ausztriájában az angol preraffaeliták hatottak ugyan az Art Nouveau mozgalomra (melyet itt szecessziónak neveztek), de sem az álközépkori szellemiség, sem az erős szociálreformer hatás nem érvényesült az osztrák követők körében. Röviden, az osztrák esztéták nem idegenedtek el a társadalomtól, mint francia társaik, de nem is kötelezték el magukat annyira, mint az angolok. Hiányzott belőlük a franciák keserű anti-burzsoá szemlélete és az angolok meleg, javító szándékú megjegyzései. Sem dégagé, sem engagé, nem az osztályuktól idegenedtek el, hanem vele együtt egy olyan társadalomtól, amely megcsúfolta ezen osztály reményeit és elutasította értékeit. Így tehát a fiatal Ausztria számára a szépség kertje menedék volt, olyan kert, mely furcsán lebegett valóság és utópia között. Kifejezte az esztétikailag műveltek önélvezetét és a társadalmi funkciójukat vesztettek kétkedését.
Carl Schorske:
A kert átalakulása: eszmény és társadalom az osztrák irodalomban, 1970
Carl Schorskétól tudjuk, hogy az, ami 1898-ban a Ver Sacrum című szecessziós folyóirat megjelenésével „szent tavasz”-ként hirdette önmagát, részben Adalbert Stifter 1857-ben írt idealisztikus Az indián nyár (Der Nachsommer) című regényében gyökerezik. Otto Wagner első, 1886-ban épült külvárosi villáját a Rosenhaus megvalósulásának tekinthetjük, amit Stifter a világtól elvonult esztéta lét ideális helyszíneként képzelt el. Bár Otto Wagner ugyanabba az osztályba született, mint Stifter Freiherr von Risachja, ő nem ért el azonnali sikereket. Miután akadémiai tanulmányokat folytatott először a Bécsi Politechnikumban, majd a tekintélyes Berlini Építészakadémián, a Schinkel hagyomány szentélyében, mintegy 15 évig magánépítészként tevékenykedett, míg megkapta az első állami megbízást. 1879-ben ő tervezte meg a császár ezüstlakodalmi ünnepségének díszletét. De még ez az uralkodói kitüntetés sem hozta meg számára az általános elismerést, úgyhogy mikor 1886-ban megépítette a Rosenhaus saját, olaszos változatát Hütteldorfban, még korántsem számított szakmailag befutott építésznek. Négy évvel később azonban saját használatra épített kicsi, de nagyvonalúan kialakított városi házával nemcsak művészi elismerést szerzett magának, hanem széleskörű sikert ért el.
A könyvfejezet PDF-ben /42 KB/.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése