Hegel az Esztétika című munkája harmadik kötetében külön fejezetet szentel az úgynevezett
szimbolikus építészet problémájának. A keleti, despotikus társadalmak építészetének –
amelynek talán az egyiptomi piramisok jelenthetik az ideáltípusát – az volt a célja, hogy a
földi halandó egy megaszimbólum segítségével felemelkedhessen az általános gondolat
legmagasabb lehetőségéig. A valóságosan is létező piramisok vagy a mitikus babiloni torony
közvetlenül – minden bonyolult fogalmi közvetítést mellőzve – utalnak a legmagasabb rendű
istenségre vagy istenkirályra, amely megtestesíti a társadalom egészét. Hegel szerint a keleti
építészet imént említett példái egyszerű absztrakción alapulnak: a despota mint
megaszubjektum egyesíti magában a természet és a társadalom minden jelenségét, mindezt
olyan érzéki formában kifejezve, amely szinte végtelen számú interpretációra ad lehetőséget.
A keleti, úgynevezett szimbolikus építészet a patriarchális társadalmak csekély mértékben
differenciálódott világára „van szabva”. A keleti despotikus társadalmakban nincsenek írott
alkotmányok, amelyek racionális alapokra helyeznék a társadalom tagjainak
kapcsolatrendszerét. De az együvé tartozás szükséglete a keleti despotikus rendszerekben is
megjelenik, s ennek a szükségletnek jól látható, érzékileg és fogalmilag egyaránt
megragadható formáját kellett kigondolni és megvalósítani.
Az orosz filozófus, Mihail Riklin, szerint az 1930-as évek elejétől az ötvenes évek végéig
épített Moszkvai Metro éppen az imént említett szimbolikus építészet feltámasztására tett
nagyszabású kísérletként értelmezhető. Azonban, amíg a keleti építészet ideológiai hátteréről
csak néhány ókori görög történész közvetítésével (pl. Hérodotosz) juthatunk megfelelő
információhoz, addig a Moszkvai Metro építése folyamatos média-diskurzus közepette
zajlott, amelynek retrospektív rekonstrukciója nagyban hozzájárulhat a totalitárius
társadalmak működés-logikájának megértéséhez.
A tanulmány PDF-ben /345 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése