Puhl Antal felkérő levele szerint az „Ukrónia – ahogyan Charles Renouvier 1876-ban
elnevezte – egy olyan „nem-idő” (u-kronosz), amelyben elképzelhető és elbeszélhető a múlt,
de nem úgy, ahogyan volt, hanem úgy, ahogyan lehetett volna. Míg a modern utópia a
történelmi szükségszerűség nevében menekül a jelenből a jövőbe, addig az ukrónia, a
mindenkori felelősségteljes döntés fontosságát hangsúlyozva, a múlt szükségszerűségével
szemben a „jelen visszahódítására” törekszik.” Ennek a programadó meghatározásnak a
jegyében szeretném néhány budapesti példán bemutatni, hogy mi lett volna, ha. Egyben
idézném néhai Polonyi Károlyt, aki szerint Budapest az elszalasztott lehetőségek városa. Ez
ugyan csaknem minden városra igaz, de Budapest esetében a kelet-középeurópaiság egyik
sajátos megnyilvánulásáról: a félbemaradt, vagy eleve elvetélt, de elvetéltségükben
megvalósult gondolatok nagyon is tanulságos tárházáról van szó. Aztán megkísérlek
rámutatni arra, hogy nem csak szellemidézésről, réghalt ideák klónozásáról van szó, mert
benne az emberi gondolkodás, jelesül a tervezői gondolkodás sajátos módszertana is testet ölt.
A példatárat talán a rosszemlékű Neugebäude, az ú.n. Újépület sorsával lehetne kezdeni. A
hatalmas, erődszerű épületet még II. József császár kezdte építeni a Bécsben élő Canevale
tervei szerint. Tudjuk, hogy József Nádor, aki először I. Sándor orosz cár lányát vette
feleségül, többször megfordult Szentpétervárott, és ennek a városnak a rendezettségét,
eleganciáját szerette volna valahogy átvinni Pestre. Ebben az álmában Hild János remek
partnere volt – beleértve a fákkal kapcsolatos előítéleteiket, miszerint a Nádor szerint „Die
Bäumbe gehören nicht in die Stadt.” József nádor egyik sokáig reménytelenül ápolt
elképzelése az volt, hogy a Neugebäudét – stratégiai, katonai és politikai szerepének
elévülése után – kár lenne lebontani, és a helyére parkot létesíteni, inkább át kellene építeni
valahogy úgy, ahogy azt Diocletianus palotájával tették Spalatóban, vagy ahogy az ugyancsak
nem aprócska Invalidus palotával történt a Belvárosban. Az átépített Újépület lehetett volna a
magyar parlament háza, ami később feleslegessé tette volna önálló épület építését a
Dunaparton. József Nádor azonban 1847-ben meghalt, és a gondolat örökre elszállt, hiszen az
épülethez annyi keserves emlék fűzte a magyarokat, hogy a lehetőség – különösen a levert
szabadságharc után, de még a kiegyezést követően is – aktualitását vesztette. Szeretnék
azonban tisztelettel megemlékezni az idén nyáron elhunyt Janáky Istvánra, akire szarkasztikus
stílusa miatt sokan megorroltak, de akinek az volt a nyíltan hangoztatott véleménye, hogy
Budapest legszörnyűbb épülete bizony az a Parlament, ami – a korabeli éles kritikák és viták
kereszttüzében – egyébként is csak nehezen nyerte el a pestiek tetszését. Mi lett volna, ha
József Nádor gondolata megvalósul, és ennek folyományaként ma a Parlament helyén, a
Dunaparton végre egy nagyszabású tér jött volna létre, ami méltó lenne a Dunához és a
városhoz? Talán ez lehetett volna az a „Főtér”, aminek hiányát ma – némi joggal – sokan
vetik szemére a Fővárosnak. E helyett most van egy Nagy-Magyarországra méretezett
hatalmas épületünk, ami hátat fordít a Dunának.
A tanulmány PDF-ben /212 KB/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése