Pazár Béla: Az ártatlan kép

Gyermekkorunkban a mesék hallgatása közben képzeletünk fantasztikus tájakat, helyeket, tereket, távlatokat épít fel, amelyeket addig sohasem láthattunk. Elképzeljük az égigérő fát, az Óperenciás tengert, a világ végét, ahol a semmibe lógathatjuk a lábunkat, elképzeljük, ahogy az egyik világból átjárunk egy másikba, majd egy harmadikba és vissza. Hogy a látásnak ebben az "ártatlan" időszakában hogyan és miből építjük fel képzeletünk világát, nehéz megmondani. A gyermeki képzelet világa azután örökre bezárul a felnőtt számára, de a felnőtt képzelete valamilyen rejtett csatornákon keresztül mégis ebből a kincsesházból táplálkozik. A képzelet helyei később sem tűnnek el az életünkből, ám ezeket öntudatlanul is már jórészt tapasztalataink, élményeink segítségével építjük fel. Jól emlékszem, amikor gimnazistaként egy kassai antikváriumban gót betűs Goethe köteteket vettem néhány koronáért. A "Dichtung und Wahreit"-et kezdtem olvasni.

Elképzeltem magamban az 1750-es évek Frankfurtját, a szűk utcákat, a házakat, a kapualjakat, a városfalat, a falhoz kifutó kertek alján a gyermekek rejtekhelyeit, a Majna hídját, a város életének kivételes, ritka nagy eseményét, Mária Terézia férjének, Lotharingiai Ferencnek német-római császárrá koronázását. Akkor még egyáltalán nem ismertem korabeli ábrázolásokat sem a városról, sem koronázási ünnepségekről. Amit akkor elképzeltem, abból sok mindenre pontosan már nem emlékszem, de bizonyos részletekről egészen pontos képeket őrzök, amelyek hosszú idő óta változatlanok. Látom a hatalmas bolthajtásos kapualjat, amely még a szikrázó, napfényes nyárban is kellemesen hűvös és sötét. Minden zugból a szülői ház biztonsága árad. Falépcső nyílik a kapualjból és több üvegezett ajtó, olyanok, mint azok a régi tálaló szekrények, amelyeknek gazdagon erezett szürke márvány lapjain a nagymamámmal az otthon főzött szaloncukrot csomagoltuk karácsonykor. Sötétes barnás érett, öreg fa ajtók, generációk életének barátságos, segítő szolgálói. A kapualj előtt szűk utca, az utcára üzlet nyílik, de az üzletbe a házból is be lehet menni. Az emeletre vezető lépcső halkan nyikorog, ha valaki jár rajta. És odafönt a nagymama szobája, titkokat rejtő világ. Koromat tekintve, ennek alapja már valamely valóságos élmény is kellett, hogy legyen, de ezt már nem tudom azonosítani. Goethe gyermekkorának Frankfurtja elpusztult a második világháborúban, én pedig a háború utáni Frankfurtban azóta sem jártam. A bennem élő kép nem tudom, hogy honnan származik, mégis mindig megtalálom, és ha felidézem magamban, mindig megnyugvással tölt el. Ha pontosan tudnám, hogy mi e képek forrása, akkor valaminek az emlékének, egyszerűen múltnak tekinteném. Így azonban, a mesék tájaihoz hasonlóan örökre a jelenhez tartozik.

A tanulmány PDF-ben /34 KB/