Pazár Béla: Itt és most az építészetben

Mikor vagyunk valahol, és mikor nem? Mikor van itt, mikor van most és mikor nem? A mindennapi életben e kérdésre általában egyértelműen válaszolunk. Vagy ott voltunk a stadionban, amikor az új világcsúcs született, vagy nem. Vagy láttuk és hallottuk akkor és ott Peter Brook színházát, vagy nem. Vagy ott voltunk Richter első budapesti hangversenyén, a Zeneakadémián, vagy nem. Ez az itt és most mindennapi valósága. De mindnyájan ismerjük azt a lelkiállapotot, - ha máshonnan nem, hát az iskolából -, amikor fizikailag valahol vagyunk, de valójában egészen máson jár az eszünk, lélekben egészen máshol vagyunk, mással vagyunk elfoglalva. Alig emlékszünk arra, hogy mi történt ott akkor az órán, később csak az marad meg bennünk, ami akkor figyelmünket lekötötte, ami akkor valójában foglalkoztatott. Természetes az itt és most élménye a színházban, az előadáson, és ritkán gondolkozunk el azon, hogy ez az itt és most, valójában a nem itt és a nem most segítségével valósul meg. Azt gondolhatnánk, hogy az építészetben talán nem is érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel, olyan egyértelműnek látszik a helyzet: az itt, egy meghatározott hely sajátos geometriai tulajdonságokkal és történelemmel, amelyet a titokzatos „genius loci” alakít, formál, a most pedig a mi korunk, a jelen, amelyben élünk. Mai általánosan elterjedt vélekedésünk szerint a jó építészet a hely szellemét megérezve saját korát, saját idejét fejezi ki. Elég azonban csupán a gótikus katedrálisokra gondolnunk ahhoz, hogy belássuk e vélekedés nagyon is részleges érvényességét. A katedrálisokban az itt és most célja éppenséggel a nem itt és a nem most szolgálata, megjelenítése, szemléltetése. A filozófia a kezdetek óta foglalkozik ezzel a problémával. E tanulmány célja nem lehet e kérdéskör filozófiai igényű elemzése, de talán nem haszontalan dolog, ha segítségül hívjuk néhány ismert következtetését mondanivalónk érzékeltetéséhez.

Abban mindenki egyetérthet, hogy tér meghatározó tulajdonsága a kiterjedés. A kiterjedés nélküli pont, valóban értelmezhető úgy, mint a tér tagadása. Ha az időt a természetfilozófia szerint megszámlálhatatlan kiterjedés nélküli most végtelen sorozatának tekintjük, akkor az időt is a tér tagadásának kell tekintenünk. A kizárólagos most, így a kiterjedés nélküli, a tér nélküli mindenkori aktualitás. Másrészt a geometriában a pontot csak két másik pont segítségével határozhatjuk meg, tehát az „itt” meghatározását, azonosítását csak a távolság, a kiterjedés, a „nem itt” segítségével végezhetjük el. A végtelen óceán közepén, ahol nem áll rendelkezésre földi „nem itt” csak az égitestek segítségével határozhatjuk meg helyzetünket. Az „itt” csak a „nem itt” helyzetéből történő szemléletben, tehát a kiterjedésben, a spáciumban válik valósággá. Ha az előbb azt mondtuk, hogy az idő a tér tagadása, akkor most azt mondhatjuk, hogy az idő szemlélete maga a kiterjedés, maga a tér. Nem egyszerűen geometriai, hanem szellemi, lelki értelemben.

Fotó: Janáky István. Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon. Terc, 2004.
A tanulmány PDF-ben /220 KB/