Lev Manovich az 1990-es évek végén íródott, The New Language of Cinema (A film új nyelve)
című könyvében a digitális médiumok felé való eltolódást elemzi. Fő tézise, hogy az új médiát
korábbi vizuális kulturális formák tükrében kell megragadnunk, és történeti keretbe kell
illesztenünk. Éppen ezért ötvözi a médiatörténeti és médiaelméleti megközelítéseket, így a
digitális média jelenlegi állapota és iránya nem az egyetlen lehetséges útként tűnik fel, hanem
egy olyan opcióként, mely mellett sok más egyéb irányvonal is választható lett volna. A
digitális film (és tulajdonképpen minden digitális médium) új nyelvezetét egyfelől a képek
technikai lehetőségeiből, másfelől a konvenciókból vezeti le.
Megállapítja, hogy a képekbe
való közvetlen emberi beavatkozás olyan mérvű gyakorlattá vált a digitális filmkészítés
folyamatában, mely által az egyre közelebb került az animációhoz, mígnem mára annak egy
olyan speciális alműfajává vált, mely valós felvételeket is felhasznál. Manovich eljut addig a
kérdésig, hogy ha a film ennyire elválaszthatatlanná vált a számítástechnikától, akkor
tulajdonképpen mi különbözteti meg a filmművészetet más, ugyancsak számítógépes
tartalmaktól, mint például a CD-ROM-os játékok? E kérdésre azt a választ adja, hogy
napjaink (és a jövő) moziját olyan kódként érdemes felfogni, mely mindenféle adat és
tapasztalat közvetítésére alkalmas, és melynek nyelve bele van kódolva magába az interfészbe,
a szoftverbe, sőt a hardverbe is. Ezáltal látásmódunk és gondolkodásunk is radikálisan
átalakulóban: ahogy mindinkább a számítógép és a digitalizált médiatartalmak veszik át az
uralmat a munkavégzés és a szabadidős elfoglaltságok tekintetében is, a linearitás helyett
egyre inkább a szimultaneitás és a szerkesztés kerül előtérbe.
Lev Manovich: The Language of New Media. Cambridge: MIT Press, 2001. 244-278
Fordította: Gollowitzer Dóra Diána
A fordítást ellenőrizte: Füzi Izabella és Matuska Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése