Moravánszky Ákos: Regionalizmus

Minden múzeumlátogató ismeri a bizonytalan szerzőjű műtárgyak alatt látható feliratokat: „Selmecbányai mester, 1600 körül” vagy „Bajorország, XV. század”. Az ilyen és ehhez hasonló megjelölések a regionális iskolák, regionális stílusok megkülönböztetésén alapulnak. Ez nem valamiféle új, „tudományos” precizitásra törekvés eredménye: gondoljunk csak arra, hogy Vitruvius szerint az ókor három oszloprendje is regionális stílusfejlődés következménye. Ezzel szép mitológiai hátteret rajzol negyedik könyvében, ahol leírja a korinthoszi oszloprend keletkezését — egy fiatal nő sírjára állított kosáron nőtt át az akantusz-növény. Vitruvius példája tanúivá tesz minket egy regionális stílus megszületésének, ahol szétválaszthatatlanul fonódnak össze helyi események, legendák és érzelmek.
Az ókor történetírói egy-egy nép, egy-egy vidék építő- és szobrászművészetét együtt írták le a szokásokkal és az erkölcsökkel, de a 16. század itáliai művészeti írói is meg voltak győződve arról, hogy a művészetet mindig a keletkezés körülményeiből, a környezetből kell megmagyarázni. Mindez igazolni látszik a múzeumi cédulázás kezdetben említett „regiona-lista” elveit. Ha azonban gondolatban a 24. század múzeumában kiállított — mondjuk — építészeti rajzokat nézegetjük, kérdés, tudunk-e valamit kezdeni a „dél-kaliforniai építész, késő 20. század” vagy „Stájerország 1980 után” megjelölésekkel. Lehetnek-e csak egy stílusanalízis eredményei, kifejeznek-e valamiféle releváns különbséget? Röviden: létezik-e, létezhet-e napjainkban regionális stílus? Az a felismerés, hogy műszaki civilizációnk a hatékonyan működő, ezért homogén információs hálózatok kiépítése érdekében régi, komplexebb harmóniákat, ökológiákat pusztít el, kedvez a különböző regionalista ellenáramlatoknak. Ugyanakkor mai történelemfelfogásunkban a haladás dinamikus koncepciója uralkodik, s a helybenmaradás pozícióját aligha lehet konzekvens módon képviselni.

Magyar Építőművészet 1989. 6.

A tanulmány PDF-ben /104 KB/