2016. május 22.

Thierry de Duve: A Bauhaus-modell vége

Egy időben a művészetoktatás akadémikus volt, és ezt büszkén vállalta. A majdani festő vagy szobrász hosszan tartó tanulmányai a természet és az áthagyományozott művészet megfigyelésén alapultak, és főként, bizonyos kulturális kényszernek alávetett technikai tudás elsajátításában álltak. A növendékek eleven modellek után rajzoltak, és anatómiát tanultak. A szem és a kéz így egy humanisztikus tudásra támaszkodva gyakorolta magát. Senki nem keverte össze a művészetet a hozzáértéssel. Ami a művészi tökély láttán csodálatra késztetett, az nem az ügyesség volt, hanem a tehetség. Az ügyesség tanulható, a tehetség viszont nem. Ezt a természet adományaként tartották számon, ám nem gondolták róla, hogy a hagyományban rögzített és az ügyesség révén elsajátított szabályok, konvenciók és törvények nélkül fejlődhet, illetve megnyilvánulhat. Ezek voltak a festő és szobrásznövendékek erőfeszítéseinek próbakövei. Az embereket a becsvágy arra sarkallta, hogy minőségi színvonalat produkáljanak, nem hitték hiú módon, hogy bárkiből is művészt csinálhatnak. Bízhattak benne, hogy nevelésben és támogatásban részesülnek azok a tehetségek, akik majdan a nagy hagyomány fáklyavivői lesznek, azok pedig, akikkel a természet mostohábban bánt, valamilyen szakmához jutnak. Felismerték a szerény kézműves és a zseniális alkotó munkája közti minőségi különbségből eredő szakadékot, mégis mindkettő megtartotta a maga rangját egyazon korporáció folytonosságában.

Mindez alig egy évszázadon belül összeomlott. Reynolds volt az utolsó nagy akadémikus pedagógus. Száz évvel őutána az akadémia akadémizmusba süllyedt. Az iparosítással és a vele járó társadalmi, gazdasági és ideológiai átalakulásokkal a kézművesség kiveszésre ítéltetett. A múltbeli modellek hitelüket vesztették, a hagyomány láncolata megszakadt. Az új művészet a jövőtől kezdte igényelni a maga legitimitását, és ezzel útjára indult az avantgarde. A festészet és a szobrászat elfordult a külvilág mintaképeinek tanulmányozásától és másolásától, önmagába vonult vissza, saját kifejezőeszközeit kezdte el vizsgálni, ezeknek eredt a nyomába. A modern művészek ahelyett, hogy tehetségüket viszonylag stabil konvenciókon belül kamatoztatták volna, a konvenciókat mint olyanokat vizsgálatnak vetették alá, majd mindinkább leszámoltak velük, nem érezve többé belső vagy külső szükségszerűségüket. Felhagytak azzal, hogy a kiválóságot a művészetben a médiumnak a művésszel szemben kifejtett ellenállásán mérjék, illetőleg azon a tiszteleten, amellyel a művész enged ennek az ellenállásnak. Miután minden tradíciót elvetettek, a festészettől – minden múlt, jelen és jövőbeli festészetben felismerni vélt lényegtől – követelték meg, hogy rögzítse a szabályokat, bevezesse a kézművességet és támogassa a tehetséget. A szobrászatot, az építészetet, a fotográfiát, sőt a filmet is hasonló lényegiséggel ruházták fel.

Elhangzott: Nüchternheit und Nahe. Philosophie und Kunstgeschichte an der Kunsthochschule című konferencián. Brauschweig, 1997.
 Fordította: Kurucz Andrea

Forrás: http://www.c3.hu/scripta/balkon/99/09/01duve.htm
A tanulmány PDF-ben /51 KB/

Nincsenek megjegyzések: