Bun Zoltán – A dekonstrukció fogalmának értékelése húsz év távlatából

Pontosan húsz év telt el azóta, hogy Philip Johnson és Mark Wigley 1988-ban New York-ban közös kiállításon mutatta be a legjelentősebbnek tartott hét „dekonstruktív” építész munkásságát. Ez a húszéves évforduló és maga az azóta eltelt idő teszi lehetővé azt, hogy az építészeti dekonstrukció „mozgalmával” kapcsolatban távlatból, objektíven szemlélhessük a történéseket, értelmezzünk és értékeljünk. Az építészetelmélet és a gyakorlat összekapcsolása, a bizonytalan (a „ferde” és a „jelentésmentes új”) bevezetése az építészetbe, az interdiszciplinaritás használata, a fennálló rendszerekkel szembeni kritikai hozzáállás átértelmezése, a „tervezés-módszertan” új utakra vezetése mind-mind azt húzzák alá, hogy amennyiben az ezredvégi és a kortárs építészettel akarunk foglalkozni, akkor megkerülhetetlen a dekonstrukció analízise.

A kiállítás létrehozásakor nemcsak a kurátorok éleslátása, hanem az alkotók közös érdeke is a nyilvánosságban való együttes megjelenés felé vezetett. Mivel nem utópiákban és megvalósíthatatlan konstrukciókban gondolkodtak (vagy legalábbis pusztán technikai akadálya volt a realizálódásnak), muszáj volt kitörniük elvonult kritikusi-avantgárd szerepkörükből. Egyszerre az elvontabb, elméleti-tudományos-oktatói szerepből a gyakorlati építészetbe léptek ki, és noha nagyon különböző irányokból érkeztek, a médiaszereplés megkövetelte a beazonosít-hatóságot. A pillanatnak ez a kettőssége – a gyakorlatra váltás és az ön-bekategorizálás – vezetett oda, hogy amint stílusirányzattá akart válni a „dekonstruktivizmus”, azon nyomban a széttartás, az egyéni utak keresése vált hangsúlyosabbá. Vagy másképpen megfogalmazva: amint kimondta a kiállítás a címkézett azonosíthatóságot, azon nyomban megszűnt létezni maga a címke.

Kép: https://designbush.wordpress.com/2012/01/13/deconstructivism/

Forrás: Építés-Építészettudomány 36 (3-4) 2008, pp.: 251-269

A tanulmány PDF-ben /115 KB/